Franciaország és Olaszország (2016. június)
2016. június 21. kedd, 21:11

Indul az utazás, csak erre vártál... A kilencvenes évek Soho Party-diszkóslágere a foci-EB kapcsán új életre kelt. Mi pedig ténylegesen útra keltünk.

Csütörtökön még megtartottam egy előadást Sátoraljaújhelyen, röpke négy és fél óra vonatozás után visszaértem Budapestre, és egy balatoni megállóval este indultunk el Magyarországról. Milánó mellett aludtunk egyet, s onnan indultunk tovább Franciaországba.

Torlódás miatt a gps levitt San Remo belvárosába, és milyen jól tette, annyira hangulatosnak tűnt a tengerpart, hogy meg is álltunk sétálni és ebédelni. Szívesen visszatérnék még az ott töltött másfél óránál többre is.

Utána továbbhajtottunk Monacóba, még a google maps és waze kombinációjával sem könnyű lejutni a városállamnyi hercegség központjába. Az ismert stadionban találtunk parkolóhelyet (az épp nem volt horrorárú, mint gyakorlatilag minden más), és onnan felsétáltunk a hercegi kastélyhoz. A domb tetejéről kilátás nyílt mindkét kikötőre, és lefelé még Albert herceget is láttuk egy limuzinban elhajtani mellettünk. Fotózkodás kapcsán egy idősebb angol házaspárral is szóba elegyedtünk, és azonnal a Brexit lett a téma, kérdezték a véleményünket (ők a maradásra szavaztak, már korábban, levélben). Aztán a monacói Forma-1 pálya mentén elsétáltunk a kikötőbe, a főként a Brit Virgin-szigetek és Málta zászlaját viselő jachtok és hajók megtekintése (ez volt "a nagy megtekintés") után egy újabb dombmászással a híres kaszinóhoz jutottunk. A közelében az addigiakhoz képest is erősen megnőtt a harmincméteres körben látható Ferrarik, Porschék és Lamborghinik száma.

A sötét alagutak és vakítóan fényes autópályaszakaszok, illetve a francia fizetőkapuk okozta dugók miatt (nem a pályáról való lehajtáskor kell fizetni, hanem teljesen random szakaszonként, kisebb összegeket, másfél, három, öt, tíz eurókat – volt olyan rövid etap, amelyet végigaraszoltunk stop-and-go-val a végén lévő kapu miatt) nagyon hosszúnak tűnt az utunk Monacóból a Marseille-től ötven kilométerre lévő szállásunkig. A hotelt egy 13. században épült templom melletti kolostorból alakították át négycsillagos szállodává. Érdekes élmény volt a kerengővel körbevett kolostorkertben reggelizni másnap. De még előtte, este megtapasztaltuk a Franciaországban töltött napjainkra végig jellemző "no food policy"-t: este tízkor már nem akartak az étteremben kiszolgálni, merthogy zárva a konyha... A menedzsernek kellett szólni, szinte könyörögni, hogy ugyan hadd hagyjuk ott egy vacsoráért a pénzünket – aztán végül megsajnáltak, hogy ott vagyunk hatan, két gyerekkel, úgyhogy születésnapi vacsoraként kaptunk legalább mozzarellás salátát.

A szombat már a foci jegyében telt: reggel bementünk Marseille-be, először a régi kikötőbe, ahol már szólt a ria-ria-Hungária. A szurkolók a téren gyülekeztek, készültek a képek és a videók – kíváncsi vagyok, hány fotó került fel a Facebookra az alatta állókat és a kikötőt is mutató pavilon tükrös tetejéből készítve. A sok rémhír ellenére a belvárosi hangulat sokkal inkább baráti és vidám volt, mint ijesztő. Több magyar szót lehetett hallani, mint bármi mást, a magyarok mosolyogva köszöntötték egymást.

Az izlandi–magyar meccs nagy élmény volt: van valami eufóriát okozó hatása, amikor több mint húszezer ember egyszerre tapsol, énekli a Himnuszt vagy éppen a különböző rigmusokat. Nem vagyok nagy fociszurkoló, csak igazi divatdrukker, de tényleg izgalmas meccsen vehettünk részt. Az első félidőre való odafigyelést azonban sajnos megnehezítette, hogy az éppen felettük lévő szektorban valaki rosszul lett, és tőlünk másfél méterre próbálták fél órán keresztül újraéleszteni. Elgondolkodtató, hogy ennyi és így ér véget egy emberélet. Nehéz, mellkasszorító érzés volt.

A stadionból kivonulva izlandiak tengerében meneteltünk (ezúttal mi voltunk a sziget és Izland a tenger), kedves-békés jó hangulat volt (a híradásokban látható verekedésekről ott helyben még csak tudomást sem szereztünk, egyedül a gól után bedobott petárdák szóltak rémisztően nagyot – nem is értem, enélkül miért nem lehet örülni). A rendezéssel azonban nem voltak kedvező tapasztalataink, nem volt túl jól megszervezve a stadionba bejutás sem: a rengeteg emberre egyetlen pici tájékoztató tábla volt kitéve a stadion képével, és azon sem volt bejelölve, azon hol állunk éppen (valaki filccel beírta: you are here), a hatvanezres stadionba két kapun eresztették be az egyre forrósodó időben a nyomakodó, de körülöttünk egyébként kedves-barátságos-beszélgető tömeget. Aztán a biztonsági ellenőrzés már gyorsan ment, és végül eljutottunk a helyünkre.

Egyébként szombat ebédkor, aztán később vasárnap reggelikor újfent utolért a no food-policy: két helyről küldtek tovább, a harmadiknál is csak fejcsóválva, szájukat húzva szolgáltak ki – délután fél háromkor. Mint egy régi falusi, vénséges és megrögzött háziasszony, akinél délben van ebéd, se előtte, se utána. Talán lehetnének rugalmasabbak, ha legalább ötvenezer vendég van a városukban. A szállodában pedig: a gyönyörű, gótikus ablakos étkezőteremben szinte semmi nem volt a büféasztalokon: étel, ital, kávé alig, evőeszközök egyáltalán nem. Mégiscsak méltatlan, hogy meglett korú elegáns hölgyek, öltönyös üzletemberek (na meg mi, ezúttal turistaként) vetették rá magukat a tízpercenként egyesével kihozott narancslére, sonkára vagy bagettre. Evőeszköz és teríték olyannyira nem volt, hogy az asztalunknál hárman vajaztunk egy késsel, mellettünk müzlistálból itták a kávét. Mindez megfejelve azzal, hogy a lefoglalt három szobából az egyik ki sem volt takarítva: gyenge két csillagot kap csak a szálloda.

Eredetileg úgy terveztük, hogy maradunk még Franciaországban, de a vendégváró hozzáállás és a segítőkészség teljes hiánya miatt úgy döntöttünk, inkább kihagyjuk a provence-i levendulamezőket, és megyünk a sokkal barátságosabb Olaszországba. Odafelé azért megálltunk egy rövid sétára Nizzában, a promenádon.

Út közben foglaltunk szállást a jesolói tengerparton, és másfél napot még az olasz tengerparton pihentünk, élvezve az olasz vendégszeretetet, a szálloda saját strandját, a finomabbnál finomabb olasz fagyikat és a már színével is jókedvet okozó aperol spritzet. Sajnos felhős időnk volt végig, de nem bántuk, szép környezetben, vidáman voltunk. A jó idő a hazaindulásunkkor kezdődött, amit még egy rövid balatoni megálláson alaposan kihasználtunk, az olasz reggeli után a kedvenc balatoni büfénkben hekket és krieket estebédelve.

Késő este értünk haza, éreztük is: Az éjjel soha nem érhet véget... A varázsolj nekünk valami szépet kérésnek pedig a magyar csapat a továbbjutással alaposan eleget tett. 

 

 bar eb francia-olaszorszag

 

 

Keresés

Google-ajánlat