Idén nyáron a már szokásosnak mondható horvátországi helyszín helyett Montenegrót vettük célba. Vonattal utaztunk, ami több szempontból is szerencsés volt: Kiskunhalastól Sutomoréig közvetlenül, átszállás nélkül mehettünk, éjszaka utaztunk, így a hálókocsiban viszonylagos nyugalomban aludni is tudtunk, nem kellett senkinek hosszan vezetnie.

Sutomore mint célállomás már kevésbé volt megfelelő választás. A helyszínválasztási döntési algoritmusomban a vonat két, montenegrói tengerparti állomása (Sutomore és Bar) között az játszotta a legfőbb szerepet, hogy négy-öt éve tavasszal, szezon előtt már voltam mindkét helyen, és inkább a nyugalmasabb kisvárost (falut) preferálom nyaralás idején (Splittel szemben például már sokszor nyert Supetar). Bulizni vágyóknak minden valószínűség szerint ideális Sutomore, ám ebből inkább az este tízkor egymást hangerőben felülmúlni kívánó, teljesen különböző, mégis tuc-tuc alapú zenét játszó, egyébként szomszédos tengerparti helyeket, esténként a kiöltözött egyenfiúkat és egyenlányokat, a bulik utáni másnap reggeli szemetet, illetve a kínai holmik tömkelegét áruló bóvliboltokat láttam a sutomorei „sétányon”. Ez az egyébként rendben lévő, tiszta vizű, hosszú, bár nagyon zsúfolt sutomorei strandtól is elvette a kedvünket. Éppen ezért alig voltunk Sutomoréban, és gyakorlatilag végigjártuk az egész montenegrói partot.

A megérkezés és feltérképezés utáni másnap a szomszédos Barban jártunk; kikötővel-hajótemetővel, sétánnyal, stranddal töltöttük az időt. Rákövetkező nap hajóztunk, három megállóval: Petrovaccal, Budvával és a királynői strandnak nevezett homokos partszakasszal. Arra is mindenképpen jó volt, hogy a további napokhoz felmérjük a terepet, hova érdemes visszamenni. Délelőtt az egész part felhőbe (majdhogynem ködbe) burkolózott, a hajóba szálláskor húsz centire sem lehetett látni.

Pénteken Stari Barban, Bar óvárosában jártunk, a négy évvel ezelőtti ittjártamhoz képest nagyon sokat haladtak a felújítással, a vár kétszer akkora része látogatható. Minden létező lépcsőt, emelkedőt megmásztunk, úgyhogy nagyon jólesett utána a szép óvárosban egy kellemes kávézó árnyékadó napernyője alatt, párnák között a felfrissülés. Délután Bar és az elmaradhatatlan strand.

Szombatra „Balkán-túrát” terveztünk, tiranai úti céllal, ezúttal kivételesen utazási irodával, de különböző, most nem részletezett bonyodalmak után ez elmaradt (csak egy apróság a szervezési káoszukból: a szervező odarendelt minket a tervezett utazás napján reggel fél hétre, majd akkor kora reggel rémült arccal, pantomimmel, merthogy utazási irodás létére nem beszélt semmilyen nyelven a montenegróin kívül, elmagyarázta, hogy nagyon szomorú, de bizony a sofőr az éjjel meghalt... ejjmiakő, de hihető). Így hát Petrovaccal vigasztaltuk magunkat, horvátos jellegű település, kevesebb bóvlival és hangulatos éttermekkel-kávézókkal. A kis kavicsos stranddal szemben két sziklasziget, az egyiken kápolnával (olvasmányaim szerint az első világháború első tengeri csatájában elpusztult, monarchiás csatahajó áldozatainak emlékére emelték).

Vasárnap Budvában jártunk ismét, de most nemcsak a sok kilométer hosszú strandon (mint néhány nappal korábban), hanem az olaszos hangulatú óvárosban is. Szívesen megnéztem volna a félig a tengerre néző várszínpadon valamilyen előadást, de bizony késő estig nem maradtunk. Sok történés itt nem volt, árnyas lugas alatt ebédeltünk. Egyébként hódoltunk egész héten a tengerparti kulináriának: kagylóval, kis és nagy garnélával, rákfélékkel, tintahallal, ilyen-olyan halakkal, vegyes tenger gyümölcseivel (és persze a szerbes-balkáni jellegzetességeket, a pljeskavicát és csevapot sem hagytuk ki), természetesen mindezt nem egy nap alatt...

Legkedvesebb napom az ulcinji volt. Ez az albán határhoz közeli város az életteliségével, szinte törökös forgatagával fogott meg. Őszintének tűnően kedvesek voltak itt mindenütt az eladók, pincérek, kiszolgálók (és úgy tűnik, a kedvesség ragadós: még a többi turista is), jólesett és nagyon feltűnt a sutomorei, néhol bizony kifejezetten durvának tűnő mogorvaság után. Hozzájárult a dologhoz, hogy végre beszéltek angolul (és nem néztek folyton orosznak). A város lakosságát közel hatvan százalékban albánok adják, minden felirat legalább kétnyelvű. Sok a mecset, az egyik legnagyobb éppen a kis strandon áll, többször hallottuk az imára hívó, a minaretből szóló szöveget (amúgy épp ramadán is van). Csábítóan olcsó(bb) az arany és az ezüst, kifejezetten finom ékszereik (is) vannak (gondolom, érthető, mi lett ennek a következménye).

Az élet apró örömeihez tartozik, hogy minden közlekedési eszközzel szerencsénk volt, alig, szinte soha sem várakoztunk, pedig a menetrendet nem figyeltük: ha nem jött menetrend szerinti busz, akadt egy maxitaxi (ha megtelik a mikrobusz, vagy a sofőr elegendőnek ítéli az utasok létszámát, indul, Barba és Barból mindig így mentünk) vagy akár egy privát sofőr, akivel megállapodás kérdése a tarifa (kiélhettem az alku iránti „szenvedélyemet”, és gyakorolhattam orosz beütésű montenegróitudásommal a számokat). Szerencsésnek mondható a hazautunk is, még délután megcsodáltuk az országnévadó hegyeket, a magyar határ előtt Szabadkán pedig a vonatátkapcsolás miatt volt egy óránk: leugrottunk a vonatról, még átsétáltunk az egyik kedvenc éttermembe, a Bossba, utána kényelmesen vissza a vonatra, és igazán elmondhattuk, ez jellemezte a nyaralásunkat: like a Boss...