Róma magával ragad, bekebelez, lenyűgöz, ámulatba ejt. Még zsong a fejemben a sok grazie, prego, ciao bella, buon giorno, buona sera, arrideverci... Ötnapos római vakáció.

Nemhiába kapta az olaszok fővárosa az örök város epitheton ornanst.

A vasárnap hajnali indulásban egyrészt az volt a legjobb, hogy a repülőn pilóta barátom fogadott minket, felszállás előtt még a fülkébe is beleshettünk. Jólesett a külön elbánás (ahogy visszafelé, csütörtök éjjel is, sok köszönet!). Másrészt − mivel reggel 9-kor már az úticélunknál, sőt a szálláson voltunk − az első nap is teljes értékű napnak számított. Márpedig szükség is volt erre a nyaraláshosszabbító trükkre, mert Róma hatalmas. Minden értelemben.

A B&B szállás (valóban csak ezt a két szolgáltatást vettük igénybe) kifejezetten remeknek bizonyult, és gyakorlatilag a Colosseum tövében volt, ki is használtuk ezt alaposan: láttuk az egykori arénát minden időben, napsütésben, felhősen, csöpögő esőben, reggeli, nappali, esti és éjszakai fényben. Mivel először (de biztosan nem utoljára!) voltunk Rómában, a cél egyfajta összkép felépítése volt, ezért a fő turistacélpontokkal kezdtünk (hogy másképp), legközelebb már el lehet merülni a részletekben.

Az első napi sétával, azonnal megérkezés után feltérképeztük a környéket: Colosseumot körbe-körbe, Diadalívet, Forum Romanumot, Traianus oszlopát, az óriási Vittorianót, a Campidogliót, a mellette lévő Mária-templomot, a város jelképének, a Romulust és Remust szoptató farkas szobrának másolatát. Itt a legnagyobb meglepetés a Santa Maria in Aracoeli templom volt, a teljesen jellegtelen, majdhogynem a többi látványossághoz képest észrevehetetlen külső mögött lenyűgöző belső tér rejtőzik. Itt láttuk először a napjainkat aztán végigkísérő Mária- (szüzesség-, szorgosság- és rétoriképesség-)szimbólumot, a méheket.

Első körben, alig alvás után csak egy rövid körbenézést terveztünk, de a város beszippantott, magához rántott... Nem is tudtuk, merre kapjuk a fejünket, szinte minden sarkon ókori, reneszánsz vagy barokk (stb.) néznivaló.

Rövid felfrissülés után ismét útra keltünk, ezúttal a − tömeg mérete alapján − két legkedveltebb turistavonzó hely, a spanyol lépcső és a Trevi kút felé. Természetesen itt ízelítőt kaptunk a csalafinta turistacsapdákból: fiatal férfiak kedvesen odalibbennek, vörös rózsát nyomnak a nők kezébe (no és ki utasítana vissza egy virágot?) − aztán persze tartják a markukat... Okos kis Touristenfalle: a turisták harmada rózsákkal szaladgál, tehát beválik. Egyébként az utcai árusok tíz másodperces reakcióidővel dolgoznak, így váltanak napernyőről esernyőre. (A másik turistacsalogató ötlet, főként a Colosseum környékén, a beöltözött római harcosok szolgáltatása, akik fényképezkedésre ajánlkoznak, még egy nőt is láttunk efféle felszerelésben, ez ugyan kissé anakronisztikus megoldás.) E turistás kitérő után meg kell állapítanom, hogy szép, szép a spanyol lépcső, de ez nem érintett meg különösképpen.

Nem úgy másnap a Vatikán a Szent Péter térrel és a bazilikával. Első utunk oda vezetett, és délután négyig el sem engedett a bazilika (ferde folyosón kupola- és lépcsőmászással, fenti képeslapírással − várjátok a vatikáni postát!, Pietával, kilátással, az esztergomi bazilikára való utalás felfedezésével, elképesztő méretekkel és gazdagsággal).

Tartottunk egy templomos napot is: például a San Pietro in Vincoli templom rejti a szarvas Mózes-szobrot, a Santa Maria della Vittoria a Bernini-féle Szent Teréz-szobrot (a tér másik felén a San Bernardo, harmadik oldalán pedig a Santa Susanna), az Il Gesu Loyolai Szent Ignác síremlékét. Eszembe jutottak, igen erőteljesen, tizedik osztályos tanulmányaim a „a hullámzó drapéria és a barokk hústobzódás” kapcsán.

És ha már a húsnál tartunk, természetesen az olasz gasztronómiát sem hagytuk ki: hangulatos éttermekben, bárokban kóstoltunk pizzát, bruschettát, tonhalas-olívás stb. salátákat, raviolit, tagliatellét, aperolt és finom vörösborokat. Kedvenceim a Piazza Navona környéki kis utcák éttermei és kávézói voltak. A gelateria is a mi világunk volt. Megtudtuk azt is, milyen az az igazi dolce vita: a reggelizőhelyünkön a finom olasz kávé/kapucsínó/caffe latte mellé a lekváros, a pudingos, a sima vagy a cukros brioche (kroaszanszerű édes sütemény) közül lehetett választani. Szeretem az édes életet, de ez mégiscsak túlzás volt...

A közlekedés megszokható, két metróvonal (most épül a harmadik) és buszok tömkelege hoz-visz, tisztán, de kiszámíthatatlan menetrenddel. Két dologra figyeltünk fel: egyrészt a sztereotípiákat igencsak megcáfoló tisztaságra, másrészt a becsületességre és udvariasságra (az egyik buszos automata nem működött, erre egy idősebb hölgy tollal érvényesítette a jegyét, felírta, pontosan hány óra hány perckor szállt fel, hiszen igénybe vette a szolgáltatást, és nem arra várt, hogy majd az ellenőrnek kimagyarázza az esetet...). Kicsik az utcák, nem véletlen, hogy feltűnően sok a Smart és a Mini (persze még a legdrágább kocsik is össze vannak karcolva), no és persze a robogók, a klasszikus Vespákkal egyetemben.

És a futottak még kategória: láttunk sípszós-kikerülhetetlen tüntetést, őrségváltást a Vittorianónál (a negyven fokban már majdnem leszédült az egyik díszőr kiskatona), egy kávézóbeli interjút (az újságírónő beszélt az idő 98,5%-ában, az „olasz író kinézetű” interjúalany a fennmaradó 1,5%-ban).

Utolsó nap még visszamentünk a kedvenc helyeinkre, búcsúzóul. Összességében lejártuk a lábunkat (az egyik cipőm számára szó szerint, volt egy randevúja a kukával). E néhány napos ízelítő alapján: Róma pörgős délelőtt, étteremben ücsörgős dél körül, elcsöndesedős délután, felpörgős este.

De az új, palindromszerű Róma-szlogen szerint: ROME IS MORE. Igen, több és többet is akarok belőle. Róma visszavár. Mikor indulunk?