2012. október elején egyetemi szervezésben, tanárokkal és hallgatókkal négynapos nyelvjárásgyűjtő úton voltunk a szerbiai Szerémségben. Ez a terület részben Horvátországban, részben Szerbiában található, mi a szerb részét céloztuk meg.

Első nap a hosszadalmas határátkelést követően a palicsi tónál nézelődtünk, élveztük az utolsó őszi napsugarakat, a tóparti séta után felkerestük a helyi temetőben a dialektológus Penavin Olga sírját. Szabadkán a szokásos félberepedt templom, zsinagóga, szecessziós városháza, lerombolt magyar színház, sétálóutca, pénzváltó, Riechl-palota útvonal megtétele után insider-infó alapján a Boss kávézóban egy sajttortával-kávéval kényeztettük magunkat. Szabadka után Temerinbe érkeztünk estére, a háromnapi szállásra, bőséges vacsorát kaptunk szállásadónktól.

Másnap volt a gyűjtés, Satrincán, Dobradópusztán és Maradékon. Maga a gyűjtés nagyon tanulságos volt, jó -- nem idegenforgalmi szempontból, hanem szakmailag, emberileg és kulturális értelemben. Az egyik adatközlőnél Dobradopusztán sírásig meghatódtunk, megérintett, ahogyan és amiről beszélt (még énekelt is nekünk)... Bár több helyre is szerettünk volna menni, az adatközlő olyan beszédes volt, hogy ott ragadtunk (és még török kávét is kaptunk). Dobradopuszta kb. kétszáz fős falu, nagyrészt magyar anyanyelvűek lakják, de folyamatos az elvándorlás, és kevés a házasság és gyerek: a legfiatalabb falusi hároméves. A faluba naponta kétszer jön az iskolabusz. A katolikus pap a szomszéd faluból jár át, horvát nyelven imádkoznak, de magyarul énekelnek. És énekelnek nemcsak a templomban, hanem az asszonykórusban is, immár tizenkettedik éve, az együttes olyan sikeres, hogy még külföldre is hívják őket. Éppen a szomszéd falubeli, satrincai libafesztiválra készültek egy dalcsokorral. Adatközlőnk muzikalitása családi vonás, mind édesapja, mind bátyja zenész volt, ő is az szeretett volna lenni, de nőként ez akkoriban képtelenség volt. Mindenesetre szerette a mulatságot, a bálokat a domban (a kultúrházban). 17 éves korában megszökött otthonról, még aznap éjjel "férjhez ment" a mostani urához, egy évre rá megszületett a fiuk, két évre rá az ikerfia-ikerlánya (és csak az első gyerek lovaskocsin történt megszületése után derült ki, hogy ikerterhessége van...). Ha újrakezdhetné az életét, ugyanígy döntene, megszökne a férjéhez, nagyon jól élnek.

A második helyen, Maradékon kevésbé beszédes, sokkal szomorúbb (sorsú) adatközlővel beszélgettünk. Hat éve özvegy, három éve meghalt a nagyobbik fia. Sokat megtudtunk a régi disznótorokról, a földműves munkákról. A nyári konyhában ültetett le a néni, és a lugasról szedett édes szőlővel kínált minket. A maradéki, Petőfi Sándorról elnevezett kultúrházban is nagy szívélyességgel fogadtak minket, az egész csoportot.

A délutáni, naplementét is magában foglaló programunk az Újvidék melletti péterváradi vár megtekintése volt. Körbesétáltuk a várat, megnéztük a felcserélt óramutatós óratornyot, a város jelképét, meglestünk egy esküvői fotózást, bástyáról lógattuk a lábunkat.

Harmadik napunk buszban-sokat-ülős volt: elbuszoztunk keresztbe Szerbián át egészen a Vaskapuig, oda, ahol a Duna két kilométer szélesre duzzad a szoros előtt, a túloldalt már Romániát láttuk. Itt játszódik a Jókai-féle Az arany ember. Galambóc vára sajnos nem látogatható, de remekül fényképezhető. Visszafelé Szendrő váránál álltunk meg, a Duna melletti várban rengeteg a galamb, talán jobban illene rá a Galambóc (Taubenburg) név, mint az előző, meglehetősen kihalt, turisztikailag nem éppen kiépített várra.

Utolsó nap Ciripiri, Smilies, Krusovice (vagy hasonló nevű, E-ket tartalmazó, elvileg gyógynövényes, likőrszerű, tuttifrutti-ízű ital, ezt kihagytam, de sokaknak zörömpölt utána a csomagtartóban), a feketicsi házi meggy- és barackpálinka és hasonlók gyors beszerzése után Szenttamásra utaztunk, ahol már vártak minket, nagy örömmel fogadtak a helyiek a Gion Nándor-emlékházban. Gyönyörűen felújították az eredeti Gion-házat, és szépen berendezett kiállítás (illetve kutatóhely) várja a látogatókat-érdeklődőket. Még egy kiskunhalasi könyvtárbeli író-olvasó találkozón készült fotót is felfedeztem a kiállított dokumentumok között. A Gion család egyik tagja is a csoportunkkal volt. Meglátogattuk a Gion-művekben előforduló helyszíneket: a dédszülők vízimalmát, a szívet, a Kálvária-dombot a kápolnával és a műcímet is adó virágos katonával.

Pljeskavicával való felszerelkezésünk után Kishegyesen vettünk részt a Csépe Imre-emléknapok rendezvényén. Csoportvezetőink még előadást is tartottak az ünnepségen. Október hatodikára emlékezve felmentünk a temetőbeli emlékműhöz. Az esti fogadáson pedig csapatunk hatalmas pusztítást végzett, köszönet a sok kishegyesi finomságért.

Éjjel érkeztünk Budapestre.

Fárasztó, programdús, de egyben élményekben gazdag út volt.