Geiles Leben im Allgäu...

Bizony az egész szilveszter környéki utazásunkat meghatározta az idei eurovíziós fesztiválra készült német dal, a Geiles Leben. A rádióból, de még a csapból is ez ömlött ránk a Németországban töltött hat napunk alatt.

Egy ajándék utazásnak köszönhetően 2015 decemberének utolsó és 2016 januárjának első napjait a bajorországi Allgäu régióban töltöttük. 29-én indultunk, az estét német (pontosítva Oberbayer) barátnőnkkel és a barátjával töltöttük Rosenheimban, egy autentikus bajor étterembe vittek minket vacsorázni. Utána meg kellett kóstolni a Zoli által tíz éve ajándékba vitt, rettenetes paprikapálinkát, amely minden születésnapon előkerül (de még mindig nem fogyott el... ez sokat elárul az élvezeti értékéről). S jót beszélgettünk, csak ne lett volna rettenetes hideg a lakásban (pedig állítólag a fűtés ment, auf volle Pulle, de még így se emelkedett a hőmérséklet 15-17 fok fölé). Másnap délelőtt még Rosenheimban sétáltunk, kora délután érkeztünk meg a mesés szálláshelyünkre. A nagy hegyikunyhónak kinéző hotelből csodaszép kilátás nyílt a hófödte alpesi hegycsúcsokra, egy kis hegyi tóra és a velünk szemben lévő hegyen a Falkenstein vár romjaira.

A szállásunkon pezsgővel és sonkatállal, illetve az ott töltött időnket végig meghatározó "nur ganz gemütlich" jelszóval fogadtak. Beköltözés és a kandallós, plafonig érő karácsonyfás, hangulatos "nappaliban" elköltött uzsonna után elmentünk sétálni. A rövidre, csak átmozgatóra tervezett sétából két és fél órás túra lett: felmásztunk a hotellel szemben lévő hegyre, a Falkenstein várromhoz (és le is jöttünk persze). Van autóút, de annyira szűk, hogy óránként ötven percet lehet felmenni, és tíz percig zöld csupán a lámpa a lefelé tartók számára. Az autóút mellett felfelé erdő és hegy, lefelé szakadék. Odafelé kellemes kaptatós sétával feljutottunk a hegycsúcsra, a hotelünk testvérszállodájáig, amelyben egy hangulatos étterem is van. Onnan még néhány meredek és csúszós lépcsőfokon a romhoz érkeztünk. A szinte megközelíthetetlen és éppen ezért erődként nem túl hatékony 13. századi várat a legendás II. Lajos, a Neuschwansteint is felépíttető bajor király akarta újjáépíttetni a 19. században. A romoknál megnéztük a három tervet: ezek közül az első, a király eredeti elképzeléseit tükröző változat minden Disney-mesebeli kastélyt túlszárnyal, itt egy torony, ott egy csúcs, amott egy bástya. Állítólag statikai szempontból ez kivitelezhetetlen lett volna, így elkészült egy visszafogottabb, de még mindig túlzóan mesés kastélyt idéző tervezet is. Az egészből végül nem lett semmi, a romok maradtak, és várják a szép kilátásra áhítozó turistákat. Egy darabig mi is nézelődtünk, de igen hamar ránk sötétedett. Bele sem gondoltunk, hogy nem lesz egyszerű a közvilágítás nélküli, kacskaringós, hajtűkanyaros és szakadék melletti úton lejönnünk... Vaksötét volt, de teljes, fekete, hihetetlen sötét. Világításhoz és legalább pislákoló vagy távoli fényekhez szokott városi ember számára elképzelhetetlen a fény teljes hiánya. Ha nincs nálunk telefon a zseblámpa alkalmazással, nem tudtunk volna visszajutni a völgybe (legalábbis taxis segítség hívása nélkül). Ha előre néztünk a lámpa fényében, még csak elfogadható volt, de ha a lámpa nélkül a hátunk mögé néztünk, már öt centire sem láttunk semmit. Persze kutya- (sőt képzeletemben már farkas-) hangokat véltem hallani, de végül lejutottunk biztonságban és épségben a szállásunkra. Az izgalmakat jacuzzizással és szaunával vezettük le.

A szilveszteri napot frissen és üdén úszással kezdtük, a délelőttöt Kemptenben, egy kis alpoki városban töltöttük, sétáltunk, könyvesboltoztunk, és kicsit elcsöndesedtünk a St. Lorenz bazilikában. Délután nyugalomban pihentünk a Kaminstubéban. Az esti sokfogásos vacsorát egy német párossal töltöttük, kifejezetten jó hangulatban és remek beszélgetéssel. Kipróbáltuk a vendéglátóink által előkészített tradíciót, az ólomöntést is. Szerencsére az útmutató segítségével csupa kellemes és hasznos dolgot jövendöltünk magunknak az új évre (és közben az ólom megfelelő kezelésére szolgáló Problemmüllentsorgungstelle gyönyörű német kifejezésén kacagtunk...). Az éjféli pezsgő és tűzijáték után még táncoltunk és kinevetavégéneztünk kicsit.

Újév napján ismét megismerkedtünk egy szép német kifejezéssel: ha a hegyi felvonó megáll időnként a földtől számítva száz méteres magasságban, és csak ing-ring, akkor az lehet "betriebsbedingt". Ezzel nyugtattuk magunkat, amikor az 1500 méter körüli Breitenbergre tartó felvonó a pfronteni tiszta időből felvitt minket hatszáz méterrel magasabbra, az áthatolhatatlanul fehér ködbe. Egy kis kabinban lebegtünk, száz méterrel a föld felett, körülöttünk csak tejfehér semmi. Nemcsak a feketeség, a fehérség is tud ijesztő lenni. Persze semmi bajunk nem lett, a két másodperces gyomorösszeugráson kívül. (Előtte még, amíg "ebédszünetet" tartott a felvonó, átsétáltunk a két kilométerre lévő Ausztriába is.) A hegyről lefelé gyalog jöttünk, a tájékozódásban gondot okozott az áthatolhatatlan köd, hogy melyik lefelé tartó ösvény melyik térképbeli útvonalhoz tartozik, de végül rátaláltunk, és "csak a sárga úton haladj" módszerrel lesétáltunk a völgybe. A kellemes kétórás, tüdő- és fejtisztító séta felért egy földrajzórával! A magasság változását gyönyörűen nyomon lehetett követni a növényzet és az aljnövényzet változásán. A figyelmeztető tábla ellenére semmilyen "Alpengefahr" nem ért minket, csodáltuk az átlátszóan tiszta hegyi patakokat, a kisebb-nagyobb-óriási fenyőket és a lefelé ereszkedéssel ködöt (vagy felhőt?) elhagyva az elénk táruló kilátást. Az estét, ekkorra már szokás szerint, az átmelegítő szaunában zártuk.

Másnap is hasonló felvonóval feljutást és gyalog leereszkedést terveztünk, el is autóztunk Oberammergauig, a Bergbahnig. Megkérdeztük a felvonókezelőt, hogy van-e sétálható (kijárt) út, Forstweg lefelé. Végigmért a bojtos sapkámtól a nem túl komoly túracipőmig, és azt javasolta, ne induljunk neki gyalog, de majd fent meglátjuk. Hittük is meg nem is, mindenesetre oda-vissza jegyet váltottunk. A Laber-Bergbahn kis kék gondolája 1684 méter magasra visz fel, csodálatos a kilátás a felvonóból is, hát még a hóhatár feletti, nagy hóval borított hegycsúcsról. Vakítóan tiszta időnk volt, állítólag ilyenkor ellátni egyik oldalon Münchenig, a másikon Augsburgig, sőt ráláttunk a Németország legnagyobb csúcsának számító Zugspitzére (az utólagos guglizás alapján 2962 m magas). Zergeként, profi felszerelésben felfelé törekvő hegymászókat láttunk a meredek hegyre felmászni, és megértettük a felvonós figyelmeztetését, tényleg inkább a gondolával ereszkedtünk vissza a völgybe.

Utána a Schloss Neuschwanstein felé vettük az irányt. A januári hidegben is hömpölygött a főként folyamatosan kattintgatós japán és kínai, illetve óriási bundás orosz turistákból álló tömeg Németország legtöbbet fényképezett turistalátványosságához. Távolról valóban nagyon impozáns a kastély, a 40 percesre meghirdetett, általunk húsz perc alatt megtett emelkedő után azonban kissé csalódást jelentett a látvány. Szép vár, egy belső kastéllyal. Persze nem a mindenki által ismert fotók perspektívájából láttuk: a félig oldalt és jóval magasabban található kilátóponthoz vezető út a hideg idő és a csúszós útviszonyok miatt le volt zárva. Álmodozó, fura figura lehetett az építtető Lajos király (pszichiátriai problémákra hivatkozva egyébként meg is fosztották a trónjától, és a halálának körülményei még mindig rejtélyesek, erről egészen érdekesen ír a német wikipédia). A kastélyhoz érdemes volt elmenni, megnézni, de ahogy egy mellettünk álló német srác megjegyezte nézelődés közben: "ezt egyszer látni kell; de ha csak ezért utaztam volna Kínából Németországba, igen-igen csalódott lennék". Ugyanezt éreztem, közelben volt, kipipáltuk a valaha is megnézendők listáján, de ezért nem zarándokolnék több ezer kilométert. A kastély kiállítás részébe nem jutottunk el, aznapra már minden jegy elfogyott (erre számítottunk, de nem akartuk az egész nap rugalmasságát egy előre váltott, időhöz kötött jeggyel megtörni).

Annál jobb élmény volt a nem létező várakozásainkat magasan felülmúló (:)) kisváros, Füssen. Hangulatos, a háborúban is épen maradt óváros, színes meseházikók, kellemes éttermek és kávézók, a parkolóban tervezett kétórás tartózkodási időt jócskán túlléptük, annyira jól éreztük magunkat...

Gyerekkori teleket idézett az utolsó reggelünk: felébredve, az ablakból kinézve hófehér táj és pilinkélő hóesés fogadott. Búcsúzóul még egyszer felvonóztunk az ezúttal fordított köd/felhő-viszonyokat mutató Breitenbergre: a ködbe borult völgyet a kabinunkban elhagyva fent vakító napsütésben fogadott minket a hóval borított hegycsúcs (és mennyivel más képet mutatott, mint három nappal korábban, az áthatolhatatlan ködben!). Csúcsra törtünk a friss, szűz hóban, amennyire a cipőnk és a hazaútra szánt időnk engedte. Harapnivalóan tiszta levegővel töltött tüdővel és szép, téli élményekkel feltöltekezve jöttünk haza.

Richtig geiles Leben, mondhatjuk e kirándulásunkra (is).