A 2015 tavaszán, a szélesebb érdeklődő közönségre is nyitott, Innováció a kommunikációban és a technológiában című előadás-sorozatról készült összefoglalók a kurzus hallgatóinak munkái.

Űrlap az értékeléshez

Szvetelszky Zsuzsanna (ELTE): Miért terjed, hogyan terjed? Mémek, pletykák, narratívák

Mészáros Beáta dolgozata

Fenyvesi Judit (BCE): Az álhírek virtuális élete (a hoaxokról)

Tamási Miklós (Fortepan): Fortepan: a képekről néhány szóban − kulcsszavazás, címkézés, leírás

A Fortepan egy négy évvel ezelőtt indult internetes felület, amely az 1990-es évig bezárólag gyűjti az amatőr archív fotókat. Az oldal olyannyira népszerű és felkapott, hogy – mint ahogy a főszerkesztő ötletgazda, Tamási Miklós is büszkén megemlítette – Rakovszky Zsuzsa önálló verseskötetet szentelt a témának. Ebben a ciklusok előtt hashtaggel ellátott címkék prezentálják a témát (#bombatölcsér #gyerekkocsi #felvonulás), hiszen a Fortepan ezzel a módszerrel kategorizálja, rendszerezi képeit. Az oldal hobbivállalkozásként indult, de valóban kinőtte magát, ezt az is bizonyítja, hogy ez eredendően magyar kezdeményezésnek már külföldi követői is akadtak: az iowai egyetem kereste fel a fejlesztőket, és sikerült megállapodniuk, úgyhogy a fortepan.iowa.hu webcímen március elsejétől már elérhető a 3000 képpel induló gyűjtemény.

A Fortepan jelenleg több, mint 50.000 archív fotóval rendelkezik, ami egy gondosan kiválogatott anyag. A csapat kissé önkényes alapon húzott meg határokat arra vonatkozóan, hogy milyen témában fognak keresni, illetve elfogadni felajánlott képeket: van egy sajátos ízlésük, értékrendjük, illetve néhány technikai kritérium, amit egy adott kép esetében vizsgálnak. Először is fontos, hogy minőségileg (viszonylag) jó fotókat kapjanak, amelyek nem túl kisméretűek és semmi esetre sem reprodukciók. Gyűjteményeket bárki beküldhet, illetve ők maguk is folyamatosan keresgélnek, főként piacokon, árverezéseken, hagyatékok kapcsán.

Az oldal látogatói, felhasználói segítik a működést, bárki meg tud jelölni helyeket, tárgyakat, személyeket, a címke ellenőrzés után bekerül a rendszerbe, és kereshető fogalom lesz a webfelületen. Vannak esetek, amikor ez a lehetőség kifejezetten előremutató, hiszen az anyag hatalmas kultúrát fed le mind időben, mind térben. A felhasználók körében élénk közösség alakult ki, ami nem meglepő, hiszen ez a hatalmas anyag rengeteg embert köt össze. Mindenki talál valamit az oldalon, ami számára emlék, esetleg többletinformációja van róla, amit hasznosnak talál megosztani: így jött létre a fórum, ahol a tagok beszélgethetnek a képekről, legtöbbször azonosítanak egy-egy helyszínt, személyt, gépjármű-típusokat, stb. Többször előfordul, hogy bizonyos fényképekhez hozzárendelnek egy friss google street view radarfotót az összehasonlítás végett. A Fortepanról naponta 30.000 képet töltenek le, ami egy hatalmas és mindenképpen árulkodó szám a népszerűségükről.

Érdekes megfigyelni, hogy diakrón nézetben határozottan látszódnak különböző trendek, meghatározó fotózási irányok, például az 1960-as évektől egyre több a családfotó, míg előtte a világ dolgait, a környezetet igyekeztek megörökíteni az emberek. Azonban például a zsidóságról, a zsidóság kitelepítéséről, a deportálásról alig van kép, maximum 15 darab az 50 ezres állományból, ami valóban elenyésző. Nehéz rekonstruálni ennek az okait, valószínűtlen, hogy az emberek nem tartották ezeket az eseményeket kellően fontosnak, inkább tabukról beszélhetünk. Valamivel több (de sajnos egyáltalán nem sok) fénykép található a tárban az 1956-os forradalomról (körülbelül 1000, köztük néhány színes is), de itt is inkább csak a város történései vannak dokumentálva, a vidék látképe hiányzik. A nagyobb horderejű események nincsenek megörökítve, ami egy furcsa görbe tükör által láttatja a múltat.

Az oldal alján fut egy idővonal, ami szintén az időbeli tájékozódást, keresést segíti, ezen végig haladva csak részlegesen találkoznánk a múlt válságaival, dilemmáival, az adott kor szellemiségével. Mindazonáltal a Fortepan mérhetetlenül sok értéket hordoz, és jelenleg is, folyamatosan fejlődik. (Pintér Dóra)

Árendás Csaba (Szőlőőr): A Szőlőőr alkalmazás és az innováció

Zuh Deodáth (MTA): Az analóg fotózás visszatérése

1.

Az analóg fotózás reneszánszát éljük azután, hogy a digitális fényképezőgépek elárasztották a piacot. Zuh Deodáth arra világított rá előadásában, hogy a technikai forradalom korában miért lehet helye ennek a múlt századi, a mostanihoz képest kezdetlegesnek tűnő, de mindenképpen sok időt és energiát felőrlő, mechanikus fénykép-előállítási módszernek. Az analóg fényképezőgépek potom áron beszerezhetőek különböző vásárokban, sokan éppen megszabadulni kívánnak ezektől a daraboktól.

Az analóg, tehát „kézzel előhívott" képek úgy készülnek, hogy ezüst-halogenid anyagot rögzítenek valamilyen ragasztóanyagba, például kolloidba. A halogenid elemek tulajdonsága, hogy fény hatására tiszta ezüst kezd kiválni, és ezek után az előhívás nem jelent mást, mint ezeknek a pici ezüstkiválásoknak a felerősítését egy speciális folyadék segítségével. Amikor a fény érte területeken a feketedés már kellő mértékű, akkor a felületen maradt halogenidelemet savval kioldjuk, ez a fixálás. Ezek után hiába kap már fényt, az anyag nem tud tovább feketedni, a kémiai folyamat itt megszakad. Különös paradoxon, hogy így tulajdonképpen negatív képet kapunk, hiszen ami a valóságban világos volt, az sötétként jelenik meg. Az utolsó lépés tehát egy hasonló eljárással másolatot készíteni, ami a fénykép végleges állapotát hozza létre (a negatív negatívját).

Ezzel a technikával gyakorlatilag akármekkora képet lehetőségünk van előállítani megfelelő kamerával, míg a digitális fényképezőgép esetében a képérzékelő lapka mérete be van határolva. Természetesen lehetséges nagyobbat előállítani, de egy ponton túl megfizethetetlen volna, és talán nincs is rá igény. A két technológia közti különbség nem a nagyíthatóság mértékén múlik, inkább azon, hogy a digitális képérzékelő lapkára a technika pillanatnyi fejlettségi fokától függően csak meghatározott számú képpontot tudnak gyártani, míg az analóg filmen a finomszemcséjű ezüst eloszlása közel végtelen képpontot eredményez. Ha elképzelünk egy gyufásskatulyányi felületet, akkor arra 24 millió képpont fér rá, ezzel szemben egy hintőpor-finomságú anyagból sokkal több, ráadásul véletlenszerű eloszlásban. Ebből adódóan, amíg a digitális eljárás hátterében egy digitális algoritmus áll, amitől kiszámítható és a fizikai dimenziói vannak, addig az analóg képnek van anyagszerűsége, ami a szemcsék teljesen véletlenszerű elosztásából, illetve az anyagvastagságból adódik, tehát mindig van az így készült képekben valami, amitől egyedinek mondhatóak. A gyártók törekvése az, hogy a digitális technológia mind minőségben, mind egyéb tulajdonságaiban meghaladja az analógét, vannak is eredmények, amelyek bizonyos tulajdonságaiban felülmúlják az analóg fotózás képességeit, de még mindig hiányzik valami, ami nehezen megfogható előnye a hagyományos technikának.

A fotózás fejlődése Daguerre-től körülbelül 120 éven keresztül töretlen íven fejlődött, míg a digitális fotózás csupán néhány évtizedes múltra tekinthet vissza, bár korunk robbanásszerű technikai fejlődése a régi lépték szerint sokkal többet jelent, mint 100 év 100 évvel korábban. Ugyanakkor az analóg fotó nyersanyagai már az 1960-as években elérték a csúcsot, nincs hová fejleszteni, amit a rendszer tud, amit ki lehet belőle hozni, az tökéletesre fejlődött. A mozgófilm terén is jelentős teret hódított a digitális technika, egyszerűen az olcsóságánál fogva, de ezzel szemben is vannak alkotók, akik mind a mai napig ragaszkodnak az analóg filmhez, például Tarr Béla, akinek külön nyersanyagot gyártottak egy filmjéhez.

A fényképészet fejlődésének katalizátora a polgárság volt elsősorban, mert a festészet lassan tudta követni az igényeket. A polgárság megjelenése igényelte a hírek áramlását, a sajtóban elvárás kezdett lenni a képek megjelenése, és a korabeli technikával (litográfia) nehéz volt képet tenni az újságokba, illetve az emberek vágytak a saját arcképre, megjelent az igény a családi fotózásokra, ezért ki kellett fejleszteni egy sokszorosítható képtechnikát. Niepce 1827-ben ónlemezre kent levendulaolajban feloldott júdeai aszfaltot, ezt világította meg 8-10 órán keresztül, mire megjelent a kép (ami éppen emiatt elég szürreálisan képezte le a valóságot).

Napjainkban pillanatok alatt több száz képet vagyunk képesek létrehozni, a társadalom igénye a digitális technika folyamatos fejlesztése (kisebb gépek jó teljesítménnyel). Azonban mindezek mellett jelentős előnnyel bír a korábbi technikai, aminek az eredményeit nem lehet reprodukálni váratlansága, egyedisége okán, így aki komolyabb elvárásokat támaszt a fotóművészet felé, akár befogadóként, akár alkotóként, az mindenképpen visszanyúl időnként ehhez a módszerhez, aminek kétségen kívül megvan a maga romantikája, varázsa is. (Pintér Dóra)

2.

A hagyományos, filmtekercses analóg fotózás ideje lejárt? Zuh Deodáth előadásából kiderül, hogy korántsem, sőt, véleménye szerint az analóg fotózás ma a reneszánszát éli. Ennek két fő oka van. Az egyik egy kultúrtörténeti (konzervatív) ok: nosztalgia a régi tárgyak, élmények iránt. Nem véletlen a Fortepan töretlen népszerűsége, ahol 1990-ig gyűjtik és digitalizálják az analóg fotókat. A másik pedig fotótörténeti ok, emellett kereskedelmi, marketing okok is szerepet játszanak ebben.

A fényképezés hajnalán a fotózás még nem minősült különálló művészeti ágnak, pusztán egy költséghatékony ábrázolási módszer volt, amely olcsóbb, élethűbb és jóval gyorsabb, mint egy festmény elkészítése. De a látszat ellenére a fotó sem teljesen a valóságot jeleníti meg, például a valóságban nincs a levegőben megálló táncosnő, ilyen csak a fotón lehetséges.

A fotózás történetében voltak sajátságos jelenségek. A viktoriánus korban igen kedvelt dolog volt elhunyt családtagokat fotózni olyan pozícióban, mintha még élnének, például újságolvasás vagy családi vacsora közben. Ez volt az úgynevezett post-mortem fotózás, kialakulásának oka az volt, hogy korábban nem volt mód a családtagok megörökítésére, de a fotózás elterjedésével mód nyílt rá, hogy utoljára egy emlék készüljön az elhunyt családtagról egy hétköznapi szituációban. Természetesen ekkor még a fotótechnika meglehetősen fejletlen volt. Rendkívül hosszú volt az exponálási idő, ami aztán olyan fotókat eredményezett, mint az úgynevezett „láthatatlan anyák", ahol az anyák feje ki van takarva, és csak a gyerek látszik. A család szeretett volna egy fotót a gyermekről, de mivel az exponálás olyan hosszú ideig tartott, hogy addig egy gyerek nem tud nyugodtan megülni. Ezért szükség volt az anyára, aki ez idő alatt fogja a gyereket, de a szülő arcát letakarták, mivel csak a gyermekről akartak fotót készíteni, így a kompozíció hatása sokszor igen kísértetiesre sikerült. Ez is bizonyítja, hogy a technikai feltételek elválaszthatatlanok attól, hogy mi kerül az ábrázoló felületre.

Nagy áttörés volt a fotózási technikában a Petzval József-féle 150 mm-es portréobjektív. Petzval kiszámította még 1840-ben, hogy milyennek kell lennie egy olyan soklencsés objektívnek, hogy az sok fényt engedjen át, de közben ne torzítson. Tehát egy világos és torzításmentes objektív kell a gyors exponáláshoz.

Mai szemmel, összehasonlítva a száz évvel ezelőttit a jelen kor fotótechnikájával, szinte ég és föld a különbség. Az analóg fotózást viszont még nem kell temetni, hiszen a két fotótechnika, a digitális és az analóg kölcsönösen hatnak egymásra. A digitális technika fejlődése fejleszti és tágítja az analóg fényképezés lehetőségeit, de az analóg fotózás is hat a digitálisra. Ez az egyik oka, hogy a mai napig létezik analóg fotográfia, valamint az, hogy a dolgokat másképp képes megjeleníteni, mint a digitális fotó, hiszen a filmtekercs szemcsézettsége nem egyenletes. Ezt használja ki például néhány olcsón gyártott, de drágán eladott analóg fényképezőgépet gyártó cég, ahol a szándékosan torz fotók (gyakran fals) művészi hatást kelthetnek a használóban és a nézőben is. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy hagyományos analóg fényképezőgép még mindig jóval olcsóbb, mint egy digitális, és az analóg módszerrel készült fotókat aztán kedvünk szerint nagyíthatjuk és digitalizálhatjuk, tehát így is számos lehetőséget rejt egy hagyományos papírkép. (Vágó Boglárka)

Balogh Ákos Gergely (Mandiner): Papírblogból online újság: Utolsó Figyelmeztetés, Reakció, Mandiner

Balázs Eszter (KJF): Gutenbergtől Zuckerbergig: a tömegmédia fél évezrede társadalomtörténeti megközelítésben

Keleti Arthur (T-Systems): Fenyegetettségek, veszélyforrások és kockázatok

Péter Nóra (NMHH): Internetes bűncselekmények, internetes önvédelem

Manapság szinte elkerülhetetlen, hogy egy átlagos internetfelhasználót ne érjen valamilyen támadás a neten. Lehet ez személyes adatokkal történő visszaélés, cyberbullying (internetes zaklatás), internetes csalás, rendszertámadás, becsületsértés vagy kiskorúak esetében grooming, azaz pedofilok által történő becserkészés.

Péter Nóra, a Nemzeti Médiahatóság internetes hotline szolgáltatásának jogásza kifejtette, melyek a leggyakoribb netes bűncselekmények, és milyen lehetőségeink vannak ezek kivédésére. A rendőrségen és a bíróságon kívül fordulhatunk az Internet Hotline szolgáltatáshoz, amely a jogellenes és főleg kiskorúakra káros tartalmak bejelentésére szolgáló felület. 2005 óta működik Magyarországon, és 2011 szeptemberétől az NMHH működteti. Ez nem egy egyedi kezdeményezés, hanem egy világszinten összefogó szervezet, melynek fő tevékenységi köre az internetes gyerekvédelem, a pedofil tartalmak kiszűrése, a korhatár-szabályozás. Miért is van szükség erre a hotline felületre? Többek közt azért, mivel a hagyományos jogérvényesítési eljárások nem megfelelőek a gyors és hatékony cselekvésre. A bejelentési kategóriák: pedofília, zaklatás, hamis tartalom, erőszakos tartalom, kábítószert kínáló tartalom, terrorcselekményre felhívó oldal, hozzájárulás nélkül hozzáférhetővé tett oldal, adathalász honlapok, vírusokkal, kém- és féregprogramokkal fertőzött tartalmak, egyéb, a kiskorúakra káros tartalom. Léteznek még nem jogellenes, de kiskorúakra káros tartalmak (például a pornóoldalak). Nemcsak kiskorúakra káros tartalmak esetében szükséges a közbelépés, hanem olyan esetekben is, mikor valamely nemzeti, etnikai vagy vallási csoport ellen történik fenyegetés vagy a lakosság egyes csoportjai ellen történik gyűlöletre uszítás.

A cyberbullying, az internetes zaklatás nemcsak kiskorúakat érinthet. A cyberbullying összetett fogalom, hiszen a zaklatás több formáját is magában foglalja, közös bennük, hogy mindez a neten történik. A cyberbullyingra jellemző a kegyetlenség, érzelmi terror, a célszemély lejáratása a legtöbbször névtelenül, és történhet mindez közösségi oldalakon, blogokon vagy csevegőprogramokon. A cyberbullyingon kívül internetes zaklatási formák a flaming, a támadássorozat (harrassment), a befeketítés, a kiközösítés, a kibeszélés, a trükközés, az online fenyegetés.

Az internetes bűncselekmények, a netes zaklatások rendszerint anonim módon történnek, tehát az elkövető ismeretlen, és nagy károkat tudnak okozni, mind pszichésen, mind anyagilag, ezért is van szükség a minél gyorsabb jogorvoslatra is.

Kallos Bea: A fotóriport szerepe a digitális média világában

Kallos Bea az MTI sikeres fotóriportere, aki sok évnyi tapasztalatot, illetve több személyes hangvételű projektet tudhat a háta mögött. Ahogy elmondta, azért lett belőle fotós, mert történeteket szeretett volna elmesélni. Szakmája egyfelől technikai felszereltséget, aktualitást és gyors reagálást vár el az embertől, másrészt egyfajta szenzibilitást, érzékenységet a világ felé, egy olyan egyéni szűrőt, amelyen keresztül érzékletesen, olykor provokatívan tudja bemutatni a történteket. A média hatásával számot vetve látható igazán, hogy tulajdonképpen mennyi felelősséggel jár az, ha a fényképezőgép a kezében más emberek látcsöve, amelyet ő, a fotós támaszt: tekintetek ezreit irányítja.

A sajtófotó legfontosabb jegye, amely megkülönbözteti a művészi igényű (szociofotó, portré, akt) vagy hétköznapi felhasználású fotóktól (családi fotók): a hírérték. Értékét nem feltétlenül a kompozíció, a kép esztétikája, a technikai megvalósítás módja adja, ehelyett a sajtófotó célelvű. Elengedhetetlen, hogy a valóság azon eseményeire reflektáljon, amelyek alapvetően a közélet történései, sokakat érintenek, tehát közérdekűek. Ezt a kategóriát kimeríti akár a politikai események illusztrálása, akár különböző tragikus esetek dokumentálása vagy közéleti személyiségek nyomon követése stb. (spot news, daily life, contemporary issue). A témaválasztásnak ki kell szolgálni a társadalmi igényeket, elvárásokat, míg például a családi fotók vagy egy fotóművész munkái egyértelműen öncélúak.

Ezenkívül lényeges a megfelelő fórumon való publikálás, hiszen a sajtófotó a nyilvánosság kedvéért született, tömegeket igyekszik megszólítani. Ennek érdekében képeket a tévé, a print, tehát a nyomtatott sajtó, illetve az internet médiumai közvetítik, azok például hobbi (nem hivatalos) blogokon, személyes felhasználású internetes tereken nem érnék el céljukat. A sajtófotókért fizetnek, felvevőpiacuk van, ez is megkülönbözteti más, szabad felhasználású képi rögzítéstől. A hír értéke mérhető pénzben.

Egy-egy anyag, sorozat darabjaihoz szükségszerűen tartozik caption, azaz képleírás: szintén a célelvűséget alapul véve, az befogadó irányítva van, a feldolgozást nem bízzák rá, sokszor a témából adódóan nem is lehetne. A sajtófotó nem elvont dolgokat kíván bemutatni, inkább közvetít, és ez a fajta közvetítés szorosan a valóságra vonatkozik. A lényeg öt összetevőből áll: valaki valamikor valahol valamit csinált valamilyen okból kifolyólag: a caption is ezeket az adatokat hivatott közölni, nem többet.

A műfajba tartozó képek, képsorozatok jellegük, témájuk szerint csoportosíthatóak. A spot news esetében egyetlen hatásos, leíró kép kapcsolódik egyetlen konkrét hírhez. A riportfotóknak ez a csoportja sokkal kötöttebb feladat alapján készül, konkrét eseményeket rögzít, és csak rögzít. A feature képek leginkább képsorozatok, amelyek jóval nagyobb teret hagynak az alkotónak. Ezek általában kidolgozott koncepció alapján, sokszor hosszabb idő keresztül érlelődő, formálódó fotósorozatok (általában 10-20 darab kép), amelyek szintén a világ eseményeihez kapcsolódnak, de sokkal lazábban, és mélyebben járva körül a témát. Kortárs problémákat reprezentálnak, hosszabb időn keresztül dokumentálnak valamit, ami természetesen valamilyen oknál fogva közérdekű téma lehet. Van példa kifejezetten hosszú időn át tartó dokumentációra (long term projects): Darey Padilla több, mint húsz évig rögzítette egy drogfüggő, beteg nő életének fordulatait, majd halála után Juley gyermekeinek sorsát követi tovább, a projekt jelenleg is tart. Hasonlóan nagyobb szabású vállalkozás az ukrajnai háború eseményeinek rögzítése vagy Kallos Bea munkái, aki három éven keresztül volt jelen fotósként gyermekszépségversenyeken, illetve részt vehetett egy otthonszülésnél. A kényes és megosztó témának a feldolgozására szintén évekig készült. Felmerül a kérdés, hogy vajon mennyire képes bárki is objektív maradni. Egyáltalán objektívnek kell lennie egy fotóriporternek?

Úgy tűnik, hogy a média világa egyre koncentráltabb, más stratégiákat alkalmaz, mint öt vagy tíz évvel ezelőtt. Ennek a folyamatnak köszönhetően a fotóriport pozíciója is változik, és jövője a multimédiában keresendő. Egy-egy témát egyre gyakrabban ragadnak meg olyan komplex módon, hogy kisfilmekbe ágyazzák, tehát mozgóképpel, illetve hanggal együtt prezentálják. Természetesen mindez csak webes felületeken megvalósítható (a tévé mint médium kiszorulni látszik), így a print, a nyomtatott sajtó egyre inkább prémium dologgá alakul át, ami nem kifejezetten ad teret a sajtófotóknak, sokkal inkább a fotóművészetnek. Az internet dinamikájából adódóan szükségszerűen lesz más a riportfotók felhasználása, illetve megjelenítése. (Pintér Dóra)