Dél-Spanyolország (2018. július)
2018. augusztus 25. szombat, 19:21

Egy éven belül ugyanoda menni nyaralni? Idén így esett, a tavalyi malagai kirándulás után újra a malagai reptér felé vettük az irányt (ám ezúttal nem anya-lánya felállásban), mert kaptunk egy ellenállhatatlan-visszautasíthatatlan meghívást Dél-Spanyolországba.

Vendéglátóink a spanyol tengerparton töltöttek hosszabb időt, néhány napra mi is csatlakoztunk. A szállásunk közvetlenül a tengerparton volt, medencével: ki lehetett használni az időt csobbanás után medenceparti olvasásra is. A napok sok közös családi-baráti programmal, beszélgetéssel teltek, jobbnál jobb és hangulatosabb vacsorákkal, kellemes társaságban, a tavalyi bolygó hollandikhoz képest kevesebb kirándulással, meneteléssel.

Ezúttal is próbálkoztunk a strandolással, de idén sem jártunk szerencsével: nemcsak lábfagyasztóan hideg volt a víz, hanem még medúzákkal is teli. Néztem is, hogy mi az a sok gyanús, barnás-sárgás úszó tárgy a víz tetején, amikor elkezdett visszhangozni a strand a "medusa, medusa" kiáltástól. Néhány perc múlva már az a nagyjából tíz fagytűrő bátor sem volt a vízben. Szóval nagy tengerparti fürdőzés helyett inkább koktéloztunk aznap délután.

Jártunk viszont a közeli Gibraltáron. Reggel, induláskor majdnem visszakoztunk: akkora köd volt a tengerparton, hogy legföljebb ötven méterre lehetett ellátni, hát minek kirándulni menni egy sziklára, ahol éppen a kilátás lenne a lényeg. De végül nem adtuk fel, és jól is tettük: mire a spanyol-gibraltári (brit) határhoz értünk, feloszlott a nagy köd, és már csak a szikla mellett hömpölygött kicsit. Kivártunk a sorunkat a régebbi időkre emlékeztető határellenőrzésnél, és parkolóhelyet szinte hiába keresve eljutottunk a szikla marokkói határhoz legközelebbi pontjára. Nem sokkal feljebb volt a nemzeti park bejárata, ahol a jegyárus figyelmeztett minket, hogy vigyázzunk a majmokkal, minden egyes nap megesik legalább egy majomharapás, hiszen a sziklára látogatók nem hiszik el, hogy a barátságosnak tűnő, ott lakó majmok mégiscsak vadállatok (Európában egyébként az egyetlen vadon élő majompopuláció), és a fiatalabb példányokkal érdemes különösen vigyázni (ez majmokra és emberekre is igaz). Továbbá azt is megtudtuk, hogy a szikla legmagasabb pontja gyalog elérhető, két kilométerre van a kaputól, de az emelkedő miatt négynek fogjuk érezni (hatnak éreztük a hőségben). Az ellenőrzőpontnak számító tengerszoros 1704 óta brit ellenőrzés alatt van, és a legenda szerint mindaddig marad is, amíg élnek makákók a sziklán. Éppen ezért 1942-ben a háború idején, amikor csupán néhány (a Wikipédia szerint hét) példányra csökkent a számuk, a brit miniszterelnök, Churchill elrendelte, hogy telepítsenek újra majmokat a területre (most már nagyjából 300-an élnek ott). A hegyen félúton fölfelé menetelve találtunk egy éttermet, és tipikus angol reggelivel indítottuk kissé későn a napot: tükörtojás, kolbász, bacon, grillezett gomba és paradicsom, hashbrowns, toast, bab, rémes kávé. Szokatlan, de londoni nosztalgiával teli volt a spanyol sajtokkal és olívákkal kibélelt napok után. A pincérlány a brit angolt a spanyollal felváltva beszélte. A feltankolás után a majmokat kerülgetve, fényképezve, kurkászásukon mosolyogva feljutottunk a nemrégiben elkészült üvegkilátóba, illetve a csúcson található fullpanorámás kávézóba. A kilátás gyönyörű: hömpölyög át a sziklán a köd (a felhő?), ragyogó napsütés, tengerpart és a messzi távolban Marokkó sziklái. Gibraltárnak egyébként van saját postája (bélyege) és gibraltári-brit fontja is. A szikláról visszaereszkedve tettünk egy kört a belvárosban is: ott brit közlekedési lámpák, a zebránál look left/look right felirat, Londonból ismerős postaláda és telefonfülke, a szokványos brit üzletek, mindez az Ibériai-félsziget csúcsán. Mint egy optikai illúzió: kacsa vagy nyúl?

Az utolsó három napra áttettük a székhelyünket Malagába, és visszatértünk a tavaly már bevált, Nono nevű szállodánkba (megismert a recepciós fiú...). Szívmelegítő érzés volt a tavalyi helyszínekre visszatérni, térkép nélkül tudtam tájékozódni, az akkori kedvenc vacsorázóhelyemet is felkerestük (Los Gatos). Nézegettük egy darabig az étlapot, de nem találtam semmi kedvemre valót: végül mondtam az igen kedves pincérnek, rábízzuk magunkat, tapast kérünk, majd valami halat és húst. Mondta, intézi, jó lesz, ne aggódjak. Aztán csak jöttek a kisebb-nagyobb tálkák: paradicsomsaláta, spanyol sajt, sonka, fokhagymás garnéla, fel se tudom idézni mindet, a korona pedig a tonhalsteak és a csülök volt. (Sajnos a másik ajánlott tapasbár, a Casa Lola kevésbé vált be: túlságosan indusztrializálódott, a sok-sok turista futószalagszerűvé tette a kiszolgálást, és már nem jutott a pincérektől jó szóra, őszinte mosolyra. Az étel jó volt, el kell ismerni, de nem csak azzal él az ember.)

Az utolsó előtti napunkat Córdobára szántuk. Nagyjából 160 kilométerre van a szárazföld felé a mecset-templomáról híres város, ahol szinte minden út a fő nevezetességhez vezet. Gyakorlatilag googlemaps és térkép nélkül is odajutottunk a katedrálishoz. A mór stílusú kapu mögött egy kerengős-pálmafás kert fogad, onnan lehet belépni egy iszlám mintákkal díszített ajtón át az épületbe. Eredetileg keresztény templom állt a helyén, a terület muzulmán meghódításakor a 8. században az uralkodó elrendelte, hogy építsenek ott fel egy nagymecsetet. A reconquista idején a 13. században (pontosan 1236-ban) Córdoba újra keresztény fennhatóság alá került, ekkor átalakították a mecsetet katolikus templommá, amely a 16. században kapott reneszánsz templomhajót, és vált katedrálissá. Ez az egyedi történet egyedi kinézetet is jelent: a mecsetszerű piros-fehér boltívek kisebb-nagyobb oltárokat, katolikus szobrokat rejtenek, a főhajóban orgona áll, de a kapuk és számos ablak orientális motívumokat tartalmaznak. Szinte bejárhatatlan-befogadhatatlan-felfoghatatlan a méret, a monumentalitás és a részletgazdagság. Óriási élmény volt, minden értelemben. Utána gasztronómiai értelemben turistacsapdába estünk: szép környezetben, ún. patióban (Andalúzióban jellegzetes, csobogós belső udvar) ettünk rém rosszat. Zárásképpen szerettünk volna még a városban sétálni, nézelődni, a templom-mecseten kívül mást is megnézni, de ránk telepedett a hőség, 42 fok árnyékban, mozdulni alig lehetett (mintha olvadt volna a cipő a lábamon?), így visszatértünk a tengerparti, kellemesen szeles Málagába.

A másnapot a málagai belvárosban töltöttük, és a hazatérést szinte már menetrendszerűnek mondható háromórás repülőkésés koronázta meg. Derű a borúban, hogy ismerősökkel találkozva jó társaságban és hangulatban töltöttük a várakozás idejét.

Bevált a tavalyi Hasta la vista, idekopírozom, hátha mágikus hatása van.

 

 

bar spanyolorszag2018

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Keresés

Google-ajánlat