A hétvégén Heidelbergben voltunk Rékával (Bochumból indulva). A napunk nagy részét az utazás töltötte ki (6 óra oda, 7 vissza), nem kis izgalmakkal.

Reggel 5-kor keltünk, 3 átszállással simán eljutottunk délután 1-re a híres-nevezetes Heidelbergbe. Egy magyar ELTE-s csoporttársunk már várt ránk a kinti szobatársával a pályaudvaron, végigsétáltunk a főutcán, láttunk 1-2-3 templomot, a városházát. Majd felcaplattunk a várba, először a macskaköves úton, ám miután kiderült, hogy erről az oldalról csak némi pénzösszeg otthagyása után juthatunk a várudvarba, spórolós diákokként lebattyogtunk, s megpróbáltuk a várat a másik, 312 lépcsős úton bevenni, nagy nyögdécs közepette sikerült is. A kilátásért valóban megérte megküzdeni: ráláttunk az egész városra, a Neckar folyót átszelő hidakra és a túloldal kastélyszerű házaira. Azt hiszem, a városnak az a különlegessége, hogy meredek hegyektől határolt völgyben fekszik. Utána még kávéval melengettük átfagyott testünket, végigsétáltunk a Neckar partján, az Alte Brückénél "majombőrbe" bújtam (van egy páviánszobor a hídfőnél, amelynek úgy van kiképezve a feje, hogy alulról belebújhat az ember fia-lánya).

A visszaút 7 órája alatt négyszer kellett átszállnunk – szinte mindig csak öt percünk volt vonatról-le-vonatra-felugrani. Bingenben (amelyet azóta bingónak nevezünk) a mozdonyvezető esdeklésünkre külön átvitt minket a következő, nem menetrend szerinti állomásra, mert a késés miatt nem értük volna el a csatlakozást... Kalandos a Deutsche Bahnnal utazni (de bele se merek gondolni, mi lett volna a magyar vonattársasággal), de az utazás reggelén megígértem, hogy ha ezt a napot épen és idegen helyen alvás nélkül megússzuk, a DB lelkes híve leszek, megérkezesünkkor, éjjel 1-kor híve lettem, csak nem lelkes...