Helsinki - Imatra (2007. június)
2011. január 23. vasárnap, 19:25

Hei-hei! Végre ismét sötét volt éjszaka... – nem is tudtam, hogy ennek is lehet örülni!

Tegnap éjjel érkeztem haza nordikus utazásomról, Finnországból, ahol a kétévente megrendezett szemiotikai világkongresszuson vettem részt.

Más világ a finn, mint a miénk. Nem csak sztereotípia a hideg északi – közvetlen déli típus megkülönböztetése, a kontrasztot elég élesen tapasztaltam a konferencián: a finnek hűvössége (talán a nyáron is 15, legfeljebb 20 fokos hőmérséklet teszi) igencsak ellentétes például a dél-amerikaiak barátságos közvetlenségével (a konferencián igen nagy számban képviseltette magát Közép- és Dél-Amerika: a mexikóiak már második találkozáskor puszival üdvözöltek, pedig az első találkozáskor is csak úgy társalogtunk, hogy ők beszéltek spanyolul, azt felfogtam, de válaszolni már angolul voltam kénytelen – ettől függetlenül nagyon kedvesen fogadtak). Sőt volt egy mexikói prof. is, aki rendszeresen hadart nekünk spanyolul, és ha mondtuk, hogy valami más nyelven próbálkozzon, akkor szolgálatkészen átváltott olaszra, ami ugyanúgy hangzott, mint a spanyol, de az angollal-némettel már meg volt lőve. A magyar csapatunkban volt egy spanyol szakos lány és egy finn szakos is, akinek köszönhetően jóval könnyebb dolgunk volt sok helyzetben. Méghogy a finn rokon nyelv... Egyetlenegy magyarhoz hasonló szót fedeztem fel az ásványvizes palackon: vesi. Megtanultunk néhány kifejezést: kiitos (köszönöm), kirjakauppa (könyvesbolt), katu (utca). Nagyon könnyű lehet akasztófát játszani finnül: k, t, a, i betűk után szinte kész a szó :-))

No és ha már belekezdtem a nyelvi helyzet tárgyalásába: a konferenciának négy hivatalos nyelve volt: angol, francia, spanyol, német – a gyakorisági sorrend is ilyen volt: a 600 előadásból kb. 5 hangzott el németül, köztük az enyém is. De így legalább szabadon tudtam beszélni, és nem papírról kellett az egészet felolvasni. Teljesen érthetetlenek voltak azok a felolvasott előadások, amelyekben négy-öt soros, többszörösen bővített és összetett mondatok hangoztak el, a szóbelitől egészen eltérő hangsúllyal. Az előadások megértését nem könnyítette meg az ilyen-olyan fura akcentus (az egyik olasz előadó az "I said"-et következetesen "i szaid"-ként olvasta fel).

Úgyhogy néha az "iskola mellé jártunk", felfedeztük Helsinkit: a fehér lutheránus katedrálist, a piros ortodox Uszpenszkij-katedrálist, áthajókáztunk a Suomenlinna szigetre, ahol még a jéghideg tengerbe is bemerészkedtünk. (Csoda, hogy olyan jó a finn gyerekek immunrendszere? Ott pancsoltak a hideg vízben mellettünk, ahova mi szinte csak a lábujjunkat tudtuk bemártani.) Jártunk halpiacon, bolhapiacon (a halpiaccal ellentétben itt nem bolhákat árultak), kikötőben, hajómúzeumban... Még egy adalék a finnek visszafogottságához: június 12-én volt Helsinki-nap, a beharangozás után nagy fesztiválra számítottunk, de ha nem tudunk az ünnepről, gyakorlatilag fel sem tűnt volna az a néhány, lufival szaladgáló – pardon – sétáló ember... Persze a nagy nyugodtságnak is megvan az előnye, például nem csöngettek le a bicikliútról a bringások, amikor a gurulós bőrönddel a macskaköves járda helyett az aszfaltos bicajúton közlekedtünk!

Az első négy napot a fővárosban töltöttük, utána átvonatoztunk a Helsinkitől 300, az orosz határtól 3 km-re lévő kisváros, de "szemiotikai főváros" Imatrába. Csodás szállásunk volt (Ukonlinna), az erdő közepén, szinte távol mindentől, a feketének nevezett tó partján egy faházikó. Hihetetlenül hangulatos volt.

Helsinkiben programok szempontjából eléggé magunkra voltunk hagyva: volt két, finn viszonyokhoz és a drágasághoz képest szegényes fogadás az egyetemen és a városházán. Persze volt lazac, rénszarvas-gombóc, fehér hal meg rengeteg saláta. És hogy milyen különlegességeket lehet még kipróbálni finn földön? Például a medvecukros csokit és fagyit (Lakritzy), a rénszarvasból készített gyrost, lehet enni a piacon az élelmes sirályok között óvatosan lazacot és mindenféle halakat, fahéjas fánkszerű mumi-sütit (a pontos nevét elfelejtettem, de valami hasonló volt), homoktövis-lekvárt és -likőrt, Salmiakki itókát, bogyófélék tömkelegét mindenféle színben és ízben. Ahogy kísérő professzorunk a felkészítő levélben is írta, a finn kávé ihatatlanul rossz (és nem mellékesen 2,5 euró) – ezért különösen jólesett a Magyar Kulturális Intézetben a magyaros kávé.

Imatrában jobban gondoskodtak esti tennivalókról: kiállításmegnyitó, városi fogadás, Rapid nevezetű vízesés (egy mesterséges gát megnyitása, Kalevala-idézet szól az óriási hangszóróból), Bolero bábszínházi előadás egy orosz, nem kicsit posztmodern társulattól. Szombaton pedig a finn tangóval ismerkedtünk meg: előbb elméletben, egy bevezető előadás keretében, majd a gyakorlatban is, az Imatrától 20 km-re lévő Suikkala dance pavillonban, ahol a leghíresebb finn tangóénekes húzta-vonta-tolta nekünk a talpalávalót (kicsit kordagyuris stílusban kell elképzelni). Enyhén szólva táncolhatatlan zene, de nagyon jót mulattunk – főleg, amikor kínunkban már vonatoztunk, a finn főszervező ugrált legelöl, mi meg sorban utána!

És mi az, ami kihagyhatatlan Finnországban? Igen! A szauna! Nem is hagytuk ki: három esti programunkat is ezzel zártuk. Jól felmelegedtünk a szaunában, majd irány a tó! Isteni úszni a forróság után a jéghideg vízben!

A repülőn hazafelé olvastam egy cikket, hogy mit kell feltétlenül megélni a nyári Finnországban: midnight snack, coffee and korvapuusti (a kávét inkább kihagytam volna), Finnish nature (na igen, ez igaz: varázslatosan szép), sauna (megvolt), white nights. Finnországban nyáron nem megy le a nap: láttunk naplementét éjjel fél kettőkör, mikor hazaértünk a tangó-partiról, és utána is egész éjjel csak szürkület volt...

 

 

 

Keresés

Google-ajánlat