Kalifornia (2006. január)
2011. január 23. vasárnap, 21:31

1492, avagy a képtelen képregény

 

Kissé blogszerű helyszíni beszámoló kaliforniai telelésemről

Január 13-án, pénteken megérkeztem (ebben nem vagyok babonás), otthoni idő szerint este kilenckor, itteni szerint délben. A vámnál, útlevél-ellenőrzésénél minden rendben volt, már vendéglátóm is várt a kijáratnál. A hosszú út megviselt, nem is kicsit, ez valószínűleg a színemen vagy színhiányomon is látszott. Alighogy ideértünk a hotelba (közel egy óra út a reptértől), már csak alvásra voltam képes.

Másnap Napa-völgyben voltunk, nagyon szépen művelt szőlősgazdaságok („ranchek”) között autókáztunk, aztán felszálltunk egy luxusvonatra, elegáns négyfogásos ebéd, csak nem bírtam enni, mivel itt délidőben otthon éjfél van, és akkor még nem sikerült erre a rendre átállnom... Az út több mint három óráig tartott, közel 60 kilométert tettünk meg ezalatt, persze nem száguldozásra volt ez a vonat...

Vasárnap reggel korán keltünk, kivételesen nem nehéz, mert már ötkor kidob az ágy, és a Yosemite Nemzeti Parkba mentünk. El sem hiszem, milyen szép, ha nem a saját szememmel látom. Köddel borított szerpentineken haladtunk, aztán kb. 1200 méter magasságba autózva elértük a hóhatárt, attól kezdve hatalmas, hóval borított fák közt haladtunk tovább, egyszerűen fantasztikusak az óriási sziklák, a kilátás, a jégkását hordó hegyi patakok, a vízesések (nem is akármekkorák). Az úton még őzeket is láttunk, először kettő, aztán négy, aztán megint kettő szaladt át előttünk, sőt meg is álltak nyalogatni az útra kiszórt sót... (vén kecske is megnyalja a sót, meg a fiatal őzikék is, mint a példa mutatja). Egész nap ott csavarogtunk, részben kocsival, részint gyalog. Fantasztikus, lenyűgöző, hihetetlen – nehéz szavakat találni arra a természeti szépségre, amit ott láttunk! Visszafelé még egy naplemente is kényeztette a szemünket.

Hétfőn reggel repülni voltunk, repülővel tettünk egy öböltúrát a San Franciscó-i öböl felett, átrepültünk az Angel Island, az Alcatraz szigete és a híres híd felett, alattunk volt a hol sziklás, hol homokos óceánpart, olvadoztam a látványtól a repülőben (és izzadtam, mikor pár percig az én kezemben volt a kormány…).

Következő napon a Muir Woods mamutfenyős-vörösfenyős erdőrengetegben csatangoltunk fel s alá, hegyen-völgyön és árkon-bokron át, mindvégig az államat keresve, mert az már az elején leesett e mesetáj láttán. Előbb a fából kirakott járdán sétálgattunk, aztán letértünk róla és be az erdőbe: kidőlt-bedőlt fákon át mászkáltunk, csörgedező patakon keltünk át, kisebb szakadékokon ugráltunk át, aztán elértünk egy vízeséshez meg egy hatalmas sziklához, ott feladtam („eddig és netovább”), nekiindultunk visszafelé (patakok, fák, sziklák, meredek lejtő, fák, patakok, sziklák, lejtő, fák…). Feljutottunk egy hegycsúcsra, onnan is mesés volt a kilátás, és pittyegésre lettünk figyelmesek: kolibrikat láttunk, egészen közelről. Meg ami kevésbé volt szívmelengető-derítő, egy morgás volt, akkor tudtam meg, hogy sakálok és hegyi pumák vannak ebben a rengetegben, szerencsére csak hallottam róluk, a személyes találkozást elkerültük… brrrr… Igaz, hogy ez nem a Yellowstone Nemzeti Park, de macilaci-stílusú, rajzfilmbeli kalapos őrök itt is voltak. Jól kifáradtunk és kiéheztünk, vacsorázni egy mexikói étteremben voltunk, a hoteltől kb. száz méterre, az út másik oldalán, és jó amerikaiak módjára oda is kocsiztunk. Egyébként az óriási távolságok miatt mindenhova csak kocsival lehet menni (még a legközelebbi tömegközlekedési eszköz, a BART is csak kocsival elérhető, ez a vicc, nem?).

Szerdán a szomszéd városkában, Dublinban jártunk, nézelődtünk, igazi „ámérikai” sajtburgert ebédeltünk a Vörös Traktor nevű étteremben, ezt csak a neve miatt muszáj megemlítenem.

Csütörtökön Oaklandben voltunk, nem magában a városban, hanem egy repülőgép-hordozón. Ez egy óriási nagy, három focipályányi felületű hajó, aminek a tetejére repülők landolhatnak (-tak, mert már múzeum). No nem én erőszakoskodtam, hogy ezt mindenképp meg akarom nézni, de egyáltalán nem bántam meg, ilyet másutt nem látni. Veterán tengerészek és pilóták szolgálnak most rajta, és ők vezettek körbe minket is, a tengerszint alatt lévő helyiségekben (ahol például huszonnégy katona lakott egy pici szobában; a kórházi részlegen, a konyhában, a tiszti szobában meg a motorházban) és a parancsnoki hídra és a navigációs helyekre is bemehettünk. Aztán fel lehetett menni a hajófedélzetre, ahova a repülők szálltak le, onnan gyönyörű kilátás nyílt SF-ra. Aztán még lementünk a hangárba, ahol volt egy halom repülő, olyanok is, amilyeneket a filmekben látni (pl. a Top Gunban), magában nem kötött volna le a dolog, de vezetőnk mindenféle részletet mesélt, így sikerült még ott is jó sokáig bóklászni. Láttuk a repcsik liftjét, amivel 3 másodperc alatt fel lehetett emelni őket a fedélzetre (nem tudom, hány méter magasra, de nem kevés). No és nem elfelejtendő, hogy beleléphettem a Holdat megjárt Neil Armstrong első, ismét földi lábnyomaiba, mivel az Apollo–11 űrhajó a tengerre szállt le az expedíciója után, majd a Hornet vette fel őket.

Pénteken este voltunk repülni, láttam SF-t kivilágítva, gyönyörű fényei vannak a városnak, hihetetlen élmény volt és egy darabon még én is vezettem a gépet, először el se akartam hinni, hogy én kormányozok, aztán éreztem, hogy nem olyan egyenletesen megyünk, mint egy profi pilótával, és ez meggyőzött. Nagyon élveztem az egészet, máshoz nem hasonlítható érzés!

Szombaton bementünk San Franciscó-ba is. Nyolc órát folyamatosan csatangoltunk. Először végigsétáltunk a kikötőben, láttuk a Pampanito tengeralattjárót, sirályokat, az Alcatraz szigetét, muzeális hajókat, megmostam a kezem a Csendes-óceán vizében, aztén cable carral (kábelvasút) mentünk be a belvárosba, ott is sétálgattunk-nézelődtünk, aztán bekeveredtünk a China Townba, a kínai negyedbe, ott bóklásztunk jó hosszan, még egy rendezvénybe is belebotlottunk. Végül este visszalyukadtunk a kikötőbe, fényképeztünk egy sort az esti fényeknél és hazautaztunk (közel háromnegyed óra az út kocsival, pedig egy közeli [értsd hatvan kilométerre lévő] városkában lakunk).

Ezen a hétvégén rákattantunk San Francisco Cityre: vasárnap az egyik legnagyobb utcáján, a Van Ness-en sétálgattunk, megnéztük a pompázatos városházát (City Hall), arany a kapuja és a kupolája, csak úgy csillogott a napsütésben (ragyogó időnk volt, január 22-én egy kis pulcsiban sétálgattam). A városházával szemben volt a balett- és az operaház, azon a nagy utcán pedig elegáns üzletek, főleg autósok: Jaguar, Lamborghini, Rover meg olyan kocsik, amilyenek otthon nemigen rohangásznak. Láttam az Elm utcát, de rémálmot nem. Utána ismét kocsiba pattantunk és irány a Golden Gate híd: előbb áthajtottunk a túloldalára, akkor még nem is tűnt olyan hosszúnak. A túloldalon felmentünk a körkilátóba, ahonnan kilátás nyílik magára a hídra, az öbölre, Alcatraz szigetére, két másik hídra és a városra magára.

És aztán elindultunk a hídon... és csak mentünk és mentünk és mentünk... Odafelé nem néztem, mennyi ideig tartott az út, de visszafelé igencsak erőltetett menetben (majdnem futva) közel háromnegyed órán át loholtunk. A másik oldalon megnéztük a kilátót, a kiállított kábeldarabot, amiből a híd épült. Tényleg piros a híd, nem olyan becsapós, mint az Eiffel-torony színe!

Hétfő ismét a Golden Gate-é volt, de most nem a hídé, hanem a parké. Ahogy igyekeztünk megközelíteni a parkot, tökéletesnek erős túlzással sem mondható navigálásommal, elhaladtunk a nevezetes Twin Peaks ikerdomb mellett. Ott a botanikus kert, a japán teakert, a sétányok. És miket láttunk: mókusokat, de mennyit, csak úgy rohangásztak körülöttünk, egészen szelídek voltak. Életemben összesen nem láttam ennyi mókust, mint most egyszerre és ilyen közelről meg főleg nem.

Egész nap rövid ujjúban rohangásztam, délután szó szerint szaladgáltam: lementünk a Csendes-óceán partjára. Cipő-zokni le, aztán usgyi a vízbe, csak térdig persze, hiszen itt is január van, de azért megmártóztam.

Kedden három órát repültünk egy Cessnával, a korábban már földközelből látott Yosemite Nemzeti Parkot néztük meg felülnézetből. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, de ez inkább valami fenséges látvány volt: havas-fenyős táj, sziklák, dombok, hegyi patakok, mindez ragyogó napsütésben. És amit csak utólag, a fényképekről vettem észre: láttuk a nagy vízesést is. Merthogy fényképeket csináltam bőven, vagy ötszázat…

Szerdán a „City”-beli Pier 39-es kikötőben előbb az öbölparti akváriumban tátottam a számat, Tropicarium-szerű, ám jóval nagyobb és hosszabb átlátszó, víz alatti folyosón lehetett halakat és cápákat figyelni, sőt egy teremben még a rájákat meg a sokszínű tengeri csillagokat meg is lehetett érinteni. Majd jött a nagy kísértés: a Chocolate Heaven („csokimennyország”), barna, fekete, fehér, mogyorós, mandulás, karamelles, epres, vaníliás, hosszú, rövid, széles, keskeny, téglalap alakú, cigaretta alakú, csoki-gyorssegélyező sebtapasz alakú stb. csokik és mindenféle trüffelek tömkelege. Gombóc Artúrnak üdvözlet.

Átsétálva a Fishermen’s Wharf-on (bevásárlós-szuveníres, hangulatos kikötőrészen) elértük a fókás szakaszt. Nem vicc, egy mólórészen fókák tanyáznak, de milyen sokan és milyen nagyok és milyen hangosan ugatnak (és milyen kellemetlen a szaguk)… Mintha vicceket csináltak volna, úgy ugráltak a vízből ki-be. Majd – hogy stílusosak legyünk – a Fishermen’s Grotta következett, az estebéd-menü: crab, kis-főtt és nagy-rántott shrimp, lobster (rákfélék). Odafelé nappali, visszafelé esti fényben kivilágítva egy méretes óceánjáró hajó mellett sétáltunk el. Ja, és ne feledkezzünk meg a San Franciscó-i Hard Rock Caféról, ahol többek között Madonna ruháját, Jimi Hendrix gitárját, Lenny Krawitz dzsekijét is őrzik.

Ma valószínűleg Oaklandbe megyünk, a Jack London Square-re. Holnap délután pedig indulok haza, frankfurti átszállással.

 

Keresés

Google-ajánlat