1. nap

Délutántól utazás, autópálya, autópálya, autópálya, Budapest−Karlsruhe.

2. nap

Kezdődik a hét. Zoli nagyon elfoglalt, sűrű a programja (a munkával töltött időmről nem írok, és a továbbiakban az igék egyes száma azt jelenti, hogy Zoli dolgozott, tárgyalt, beszélt, utazott, én meg...). Hétfőn felfedeztem a várost (Karlsruhét), a kastélyt, teljesen véletlenül találtam meg, egész nap toronyiránt közlekedtem. Ez nem is nehéz az ún. Fächerstadtban, minden út (nem Rómába, hanem) a kastélyhoz vezet, sugárszerűen. A kastély nem nagy szám (szép, szép, de látszik, hogy a háború utáni újjépítés terméke), viszont a parkja esztétikus és gondozott, tele virággal (krokkuszokkal, nárciszokkal meg egy jácintszerű kék virággal  − ezek olyan sűrűn nőnek, hogy nem is zöld a fű, hanem kék), ősrégi fákkal, szép tóval. A parkban van egy kék majolikaút, ennek mentén is lehet sétálni, kivezet a parkból, egészen a majolikamúzeumig, itt festett kerámiák vannak kiállítva − szerencsére az udvarban is, méteres kerámiakörték, félméteres kerámiacsigák stb., mert a múzeumba bemenni nem tudtam, ugyanis hétfőn minden zárva volt. Aztán vissza a parkba, két méter távolságból (közelségből) meglestem egy mókust, amint éppen egy kukát fosztott ki élelem után kutatva. (Egyébként nagyon sok a rágcsáló a városban, vasárnap éjjel az első élőlény, akivel/amivel találkoztunk, egy patkány volt; illetve egyik este egy egér cincogott át előttünk. A parkokban ki is van írva, galambokat etetni tilos, mert az eleség odavonzza a patkányokat... Hagyjuk is...) Körbesétáltam a tavat, aztán a botanikus kert felé vettem az irányt. Jót napoztam (mert a pálmaház szintén zárva volt sajnos).
Nyakamba vettem a belvárost utána, könyvesboltoztam, gyakorlatilag keresztül-kasul bejártam, a Marktplatztól, a városalapítónak állított piramison és obeliszken át a természettudományi múzeumig. Karlsruhe, nomen est omen, nagyon csöndes-nyugodt.
A hotelben délután: Na, mehetünk Strasbourgba? Nem mondtam nemet. Átmentünk Franciaországba, egyórás út volt. Strasbourg gyönyörű, Elzász (Alsace) fővárosa, jelképe a gólya (mindenütt plüssgólyák kínálták magukat). Körbesétáltunk, bár a sötétedés előtt elég kevés időnk maradt már. Azért a Notre Dame katedrálist kívülről-belülről megcsodáltuk, sötét és hatalmas, szemkápráztató. Itt nem volt az az érzésem két óra után, mint Karlsruhéban, hogy "most már minden, számomra érdekeset megnéztem, hogyan tovább", csalogattak a kis utcák, a németes fachwerkhausok, a hangulatos hidak − úgy kellett a földre, vagyis az utunkra visszarángatni. Aztán egy elzászosat vacsoráztunk, flamkuchent, nagyon-nagyon vékony pizzaszerű tésztán krémsajt, hagyma, bacon és egyéb feltétek. Hangulatos kis étterem volt.
Holnap Stuttgartba megyünk, hajnalok hajnalán indulunk, nincs messze (egy óra menetidő), csak az óriási dugó ne lenne reggelente...

3. nap

Stuttgartban jártunk. Remekül eligazodtam térkép nélkül is, megtaláltam a kastélyt, a kastélyparkot, az operát, a nagy sétálóutcát, a pályaudvart (nagy tiltakozások vannak amiatt, hogy az egészet le akarják rombolni és vinni a föld alá, ez a Stuttgart21-program elleni mozgalom), a piacteret, szép templomokat. Nem kevés időt töltöttem egy ötemeletes könyvesházban. Este a karlsruhei Badisches Brauhaus nevű étteremben helyi specialitást ettünk, Spätzlét és Maultaschét (tésztafélék).

4. nap

Délelőtt ismét Stuttgart, felmentem a planetáriumhoz, szép kilátás nyílt a városra, hatalmasat sétáltam a hegyen. Aztán átautóztunk Ludwigsburgba. Megnéztem az óriási barokk kastélyt, gyönyörű-rendezett a parkja, az egész épületegyüttes "nagyon barokk", minden sok(k).

Visszafelé megálltunk a ludwigsburgi arénánál, éppen baden-württembergi választások lesznek hétvégén, itt volt a CDU-s pártrendezvényen Angela Merkel kancellár, így ha már ott jártunk, beálltunk a sorba a 4500 fős arénánál, de tíz emberrel előttünk zárták be a kasszát... Érdekes esemény volt, a tiltakozók (a zöldek meg a linkek, azaz a baloldaliak) ott protestáltak az épület előtt, aztán amikor elkezdődött a rendezvény, és már nem voltak ott a CDU-sok, kézen fogták a gyereket, a tiltakozótáblákat betették a nejlonszatyorba, és szép csendesen elindultak hazafelé.

5. nap
Nyitástól múzeumoztam a ZKM-ben (Zentrum für Kunst und Medientechnologie), a négyemeletes médiamúzeum négy órára beszippantott. Szinte minden kiállított tárgyat ki lehetett próbálni, meg lehetett fogni. Már a bejárat is kihívások elé állított, nem volt egyszerű megtalálni a tíz bejárat közül az igazit (de azért nem erre ment el a négy óra). A földszinten egy Edmund Kuppel- és Robert Cahen-kiállítás volt, videóinstallációk, projektorok, kipróbálható-forgatható zoetrópok, diavetítők. Volt egy heverőpáros, az egyik a földszinten, a másik a második emeleten: aki beleült, önmagát és a heverőpárosban ülőket is láthatta a vele szemben elhelyezett tévén. Volt ám mulatság, amikor ezt a diákok felfedezték! Fel lehetett mászni magasított rendezői székbe, ahol a könyökünket két érzékelőre, a tenyerünket fülünkre tapasztva szövegeket-verseket lehetett meghallgatni. Zenét is lehetett szerezni: egyrészt geometriai alakzatok elrendezésével az óriáskivetítőn, aztán zenei szekvenciák átrendezésével (a szerzeményeket pendrive-on magunkkal is vihetjük). Hallgathatunk egy elsötétített térben zenét, amelyet a zene ütemének és mondandójának megfelelő fényeffektusok kísérnek. Panorámaböngészhetünk az interneten: egy kör alaprajzú tér közepén található a joystick, ezzel navigálhatunk az óriásfalon megjelenő tartalmak között (ez elég agyzsibbasztó tevékenység, körbevesznek képek-szövegek, olyannyira, hogy 18 év alattiak csak felügyelet mellett tartózkodhatnak a panoráma-wikipédiában), tényleg beszippant a net, mátrixos érzés. Egy másik panorámaképen 360 fokos videót lehet nézni, miközben a kép stílusát is módosítani lehet (eltolható, csúsztatható, forgatható a fejünk felett lévő kép, meg lehet változtatni a színeit, akárcsak egy képszerkesztőben, csak a módosításainkat a tíz méter átmérőjű hengerben mindenki más is látja). Láttam számtalan számítógépes játékot, egészen réginek számító játékokat ki lehet próbálni, egy teljes szintet elfoglalnak a számítógépes játékok (ludológusok paradicsoma).  Az egyik falat egy világtérkép foglalja el, nyomógombok segítségével lehet életre kelteni: az adott tájegységre, városra jellemző hangok szólalnak meg. (Megjegyzem, Magyarországnál egy tehén bőg...) Másik érdekes kezdeményezés az a sötét szoba, amelynek a fala is él. Közepén egy íróasztal, az íróasztalon egy virtuális könyv, a könyvben ábrák, a könyvet egy stylusszal lehet lapozni, az adott ábrára való kattintással a szobában történik valami, például a lámpa ábrájára kattintva felkapcsolódott valóban a fény, az ajtó képére kattintva kinyílt a virtuális ajtó, és beszaladt egy virtuális kisgyerek − elmesélve egészen bagatellnek hangzik, de ott helyben körbevett a virtuális valóság. Hasonló érzés volt a háromdimenziós ábrákat vetítő tér, úgy megszédítettek a felém szálló kockák, nyúlványok,  betűk, hogy alig találtam ki a fekete helyiségből (nem tudom, van-e kandikamera, de érdemes lett volna felvenni...). Egy színházi produkció egyik kellékét is ki lehetett próbálni: szintén sötét szoba, egy fehér kabátot felvéve fényes kontúrjaink láthatók a kivetítőn. Új projekt az is, amelynek középpontjában egy sok-sok neonszálat tartalmazó óriásfal áll, sms vagy tweet elküldésével a megfelelő címre lehet a neoncsöveket felvillanásra bírni. El sem tudok mindent mesélni.

Otthon miért nincs ilyen interaktív múzeum?

Este a Drogerie Markt alapítójával találkoztunk, előadást tartott, igen-igen érdekes közgazdasági elképzelésekkel (Grundeinkommen für alle, bedingungslos, azaz): mindenkinek, munkától-teljesítménytől függetlenül az alapszükségleteit fedező jövedelmet kellene kapnia, erre jöhetne rá a munkával megszerzett jövedelem. Werner professzor szerint így érhető el az igazi szabadság és a munkamotiváció. Nekem és a közönség több tagjának is az elképzelés kissé utópisztikusnak tűnt (petőfisen: Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet...). Mindenesetre olyan komoly ez az elmélet, hogy már (megvédett!) közgazdasági doktori disszertáció is született belőle.

6. nap

Délután jártam a Schaugewächshausban és a botanikus kertben. Elbúcsúztunk Karlsruhétól, és Nürnberg-Erlangen felé vettük az irányt. Óriási dugókon átverekedve estére értünk csak oda, egy kedves barátnőnkhöz. Az erlangeni belvárosban betapastottuk a szánkat.

7. nap

A rövid nevű Reichsparteitagsgelände nevezetű emlékhely-múzeum volt az első fontosabb programpontunk. Az egykori nürnbergi Reichstag-gyűlések helye az 1930-as években az NSDAP több millió résztvevőt vonzó, éves pártrendezvényeinek helyszíne lett. Itt készültek Leni Riefenstahlnak a monumentális felvonulásokat megörökítő felvételei, propagandafilmjei, a leghíresebb ezek közül (Triumph des Willens) a harmincas évek közepén Párizsban és Velencében is fesztiváldíjas film lett. A lenyűgöző méretűre tervezett, de be nem fejezett épületegyüttesben most egy múzeum működik, ahol a korszakról igen érdekes, sokstációjú kiállítás látható. Természetesen az audiovizuális kiállítást egy, a nürnbergi perrel foglalkozó terem zárja.

A délutánt a belvárosban töltöttük, kávéztam egy, még Bochumban megismert, most Nürnbergben élő kedves barátommal, estére pedig egy új német film dukált, a címe: Almanya. Egy végtelenül szimpatikus, háromgenerációs török család (píszí: Familie mit Migrationshintergrund) történetén keresztül mutatja be a török migráció (utó)eseményeit. Csak egy epizód mutatóba: a hatvanas években családegyesítés címszó alatt a dolgozó apjához utazó, Németországba ötévesen eljutó kisfiú legnagyobb álma a Coca-Cola, ezt tükrözi vissza a film címének kólautánzó betűtípusa is. És még egy: az unoka, azaz a harmadik generációs kisfiú (apja török, anyja német; csak németül beszél, törökül már nem) problémája, hogy német-e vagy török, anyukája szerint mindkettő, de az iskolai fociban a török vagy a német csapatba kell állnia, vegyes nincsen... Ajánlom a filmet.

8. nap

Hazaút.