Egy hosszabb nemzetközi együttműködés utolsó találkozóján vettem részt a lett Līvāniban. Hollandok, németek, olaszok, horvátok, lettek és magyarok voltak a csapatban.

Frankfurti átszállással érkeztünk Rigába. Lufthansa, reggelire joghurt müzlivel, ebédre joghurt gyümölccsel. A reptéren már vártak a vendéglátóink, együtt vonatoztunk át a fővárostól 170 kilométerre lévő kisvárosba. Egy nap négy vonat jön, négy vonat megy át Līvānin Riga és Daugavpils (a második legnagyobb lett város) között.

A vonaton három (!) kalauz elkezdte a zsebükből előrántott colstokkal méregetni a bőröndjeinket. Meg is jegyeztem, hogy itt aztán nincs munkanélküliség (kiderült, van, sőt), hogy egyetlen, egyszerű feladatra három embert tudnak alkalmazni. A megadott méretből akár három centire kilógó bőröndért poggyászdíjat kell fizetni, a menetjegy árának 50%-át... Szegény vendéglátóink, próbálták menteni a helyzetet, hogy ez milyen kínos.

A diákok családokhoz, a tanárok a városka egyetlen hoteljébe kerültek. A világtól elzárt helyzetet jellemzi, hogy az egyik este két órát vártunk a vacsorára (ott nem hagyhattuk, mint bármely más helyzetben tettük volna, mert nem volt alternatíva), mert a 13 vendégből nyolcan sült krumplit rendeltek, és nem volt a város egyetlen éttermében elég alapanyag, mármint krumpli...

Nagy a szegénység, drágább sok minden, mint akár a nyugat-európai országokban. A legnagyobb problémájuk az agyelszívás, sokan Nyugat-Európába, de még többen (főképpen mivel majdnem mindenki beszél oroszul) Oroszországba mennek, a jobb megélhetés reményében.

Hétfőn az egész csapat kirándult: először egy közeli babamúzeumban (porcelánfejű, marionettszerű bábuk), majd az Aglonában található bazilikánál jártunk. A két tó partján elhelyezkedő bazilika fénykora 1992-ben volt, amikor II. János Pál pápa ellátogatott oda: elképzelhetetlen nagy építkezésbe fogtak a pápa tiszteletére és a háromszázezer vendég fogadására, kiirtották a közeli erdőt, a templom elé emelvényt húztak fel, átalakították a kálváriadombot... A templom igazán érdekes elegye a katolikus szimbólumoknak és az ortodox jellegzetességeknek (ez utóbbi hatása különösen az altemplomban érhető tetten). A közelben van a szépítő, gyógyító Szent Antal-forrás, ittunk, arcot mostunk (másnapra öt évet fiatalodtunk természetesen).

A következő programpont kifejezetten ízletes volt: a kenyérmúzeumban kaptunk ízelítőt a helyi ételekből, házi (fekete, savanykás) kenyérből, házi sajtból-túróból-tejfölből, erdei gombás húsból, túrós-tejfölös édességből, helyi mézből, kilenc gyógynövényből készült teából és valami rettenetes pálinkaféléből. A kenyérnek kiemelten nagy tisztelete van, tudtuk meg a népviseletbe öltözött vendéglátónktól. A nők nagyon könnyen meghatódnak, ezt tapasztaltam, az ebéd és a különböző köszöntők alatt patatokban folytak a meghatottságtól a(z öröm)könnyek. 

Délután nagy sétát tettünk egy agroturisztikai tanyán: a háziasszony az erdei sétányukon vezetett végig, ahol az egyes állomásoknál a jelmezbe öltözött gyerekei mondtak verseket, meséket. Kedves ötlet volt. A bemutató végén tea, helyi bogyós szörp és házi sajt mellett ücsöröghettünk, süttettük magunkat a napon.

Másnap Līvāni kettes számú iskolájában voltunk, az iskola zenekara várt minket. Később volt népzenei és néptáncbemutató, az egyik tánchoz akadt egy igazán helyes tízéves táncpartnerem. Egy nagyon talpraesett 12.-es diák végigvezetett minket az iskolán, minden állomáson (tanteremben) jellegzetes játékkal, kvízzel, mutatnivalóval fogadták a csapatot. A lelkesedés átütő volt: a diákok a tanárokkal együtt festették, dekorálták, építették (át) az iskolát – így garantáltan magukénak érzik, vigyáznak rá (és persze pénz sem volt a felújításra). Az egyik 10.-es diákkal beszélgettem, elmondta, a korábban ezerfős iskolájukba most már csak ötszázan járnak, olyan sokan elhagyták a várost. A korábbi 13500 lakos helyett már csak 8500-an laknak ott (és ez a radikális csökkenés csupán néhány év alatt következett be). A város másik iskolájába száz gyerek jár, ott orosz nyelvű oktatás folyik.

A szerdai nap elég szerencsétlenül indult: a másik projektcsapat Rigából a megbeszélés ellenére nem érkezett meg, két órát vártunk rájuk. Ez jócskán meghatározta az egész napot. Jártunk aznap az iparinkubátorban (próbálnak piaci szereplőket a városba és a környékre csábítani, a péerszöveg ellenére úgy érzem, inkább kevesebb, mint több sikerrel), illetve az üvegmúzeumban. Régen hatalmas, sok embert foglalkoztató üveggyár volt a városban, az EU-csatlakozás után egy nyugati cég megvette a gyárat, egy évig még életben tartotta, majd elküldte az embereket, a gépeket hazavitte, a gyárat bezárta. EU-pénzből felépítettek egy üvegmúzeumot, egy ipartörténeti teremmel (ez érdekes volt). Ott nem lesz ezer embernek munkája, talán ha az üvegolvasztós bemutatóval együtt három embert tudnak foglalkoztatni...

Csütörtökön lettem 31. Ezért anyuval (leválva a csapatról) átruccantunk az ország második legnagyobb városába, a telephelyünktől egyébként csupán hatvan kilométernyire lévő Daugavpilsbe. Már reggel a tévében (anyu nézte, végre orosz nyelven!) láttuk a moszkvai közvetítést a győzelem napi parádéról (gyeny pabedi), de nem gondoltam, hogy Daugavpilsben is ekkora ünneplés fogad. Pedig sejthető volt: a város lakosságának 90%-a orosz, nem is hallottunk egész nap lett szót. A főtéren óriási ünneplés. Nem érzelgősség, és minden politikai töltettől mentesen megható volt látni, hogy a négy-öt éves (sőt a 16-17 éves nagykamasz) gyerekek virággal mennek oda a háborús veteránokhoz, kezet fognak, köszönetet mondanak. Voltak orosz nép ruhába öltözött énekescsoportok, zenekar, veteránköszöntés, beszéd és virág minden-minden mennyiségben! (Virágüzletek taroltak aznap.). Az egyik népviseletes nő megszólított minket, hogy ugye magyarok vagyunk, mert ő az ukrajnai Csopról származik, és hall sokszor magyar szót... Jóleső parádé volt, anyuban nosztalgikus érzéseket keltett, én meg örültem a születésnapi alkalomnak (főleg, hogy délben még pezsgőztünk is egyet). Gyönyörű idő, napsütés. Szép nap volt.

Este le lettünk huligánozva a lett vendéglátónk által, hogy leléptünk – mondhatom, érdekes vendéglátói hozzáállás, még viccből is rossz. Este hatalmas fogadás, gálavacsora, de a remek szervezés miatt a meghívottak harmada nem jött el. Állt a mindenféle hal, rák, saláta, hús felhalmozva (talán utána még egy hétig azt ehették...).

Pénteken reggel átutaztunk Rigába, kisebb szervezési bonyodalmak (nem részletezem, de agyam szétmegy-érzések) után megérkeztünk a legrondább városrészbe, ahova csak lehetett, egy kulturális központba, utasítás: a diákok (harminc 15-19 éves) menjenek ki a játszótérre, amíg a tanárok tanácskoznak (itt ledobtam az ékszíjat, ahogy szokás mondani). Kisebb, de főként nagyobb kommunikációs problémák után végre beértünk az egyébként hangulatos belvárosba, végigrohantunk rajta. Nagy-nagy szerencse, hogy volt még egy napunk, a szombatunk Rigára, különben nagyon csalódottak lettünk volna. Mindenféle csalódottságot, lelkesedésletörést ellensúlyozott a szállásunk: az apartman fürdőjében saját szaunánk volt. Nem is kellett kétszer mondani, hogy használhatjuk!

Riga kellemes város, de egy-két napnál többet nem érdemes rászánni (háromszor-négyszer róttuk ugyanazokat a köröket), kedves kisváros, hanzaemlékekkel. Mindenütt borostyánárusok és biciklis taxik, hangulatos éttermek (finom hallal például). Ott viszont (mondjuk, Daugavpilsszel ellentétben), kevés kivétellel nem örültek az orosz szónak. A hirdetés szerint nem járt még Rigában az, aki nem próbálta ki a Riga Black Balsam nevezetű italt, így nem is állhattunk ellen: kesernyés gyógynövényes ital (unikumszerű beütéssel), rendszerint feketeribizlis gyümölcslét isznak hozzá kísérőnek. Két változata van: az erősebb fekete és a gyümölcsösebb lila (nem lett a kedvencem).

A vasárnapi hazarepülés, egy kis villámlós izgalmat (mellettünk cikázott egy hatalmasat) és a vihar miatti késést leszámítva, rendben volt.