Kivonatoztam magam a nyárra (és még nincs vége, csak az időjárás alapján van ősz).

A vasúton megtett Budapest – Split (– Brač – Split) – Budapest út után alig egy héttel már a Mazuri-tavak felé vitt a vonat. A röpke húszórás túra alatt jutott egy rövidke idő Varsó belvárosának megnézésére is, épülnek az óriástornyok, a piros-fehér stadion a focibajnokságra, átépítik a központi pályaudvart. Ez utóbbi nem tesz jót a turistáknak, eligazító tábla lengyelen kívül más nyelven nem található…

Varsóból még több mint hat órát vonatoztunk északra, Giżycko (ejtsd: gizsücko) városáig – ez „a Mazuri-tóhátság fővárosa”. A vitorlás többi tagja már várt ránk (olyan bonyodalmak után, hogy elnéztük az indulási időpontot még májusban, és egy nappal későbbre vettünk cserélhetetlen jegyet a megbeszélthez képest), egy nappal később csatlakoztunk a legénységhez.

A Gregoria nevű vitorlás legénysége (a nemi arányokat tekintve inkább leánysága, Mannschaft vs. Frauenschaft) hat főből állt: a kapitány lengyel-német nyelvész-szociológus, barátnője német irodalmár doktoranda, két német doktornő és mi ketten alkottuk a „crew”-t (ahogy most nézem, egy-két éven belül az egész csapatból doktor lesz…). Ahogy odaértünk a kikötőbe, rögvest a lovak közé csaptunk, pontosabban beleeresztettük a szelet a vitorlába. Rögtön a mélyvízbe dobtak minket – persze csak átvitt értelemben: ötös szélerősségig lehetett a hajónkkal vitorlázni, és négyes-ötös szélerősség fogadott minket… Egyszer fent, egyszer lent – amikor távolról ferdének látszik a vitorla, az közelről sem jó. Estére viharba csapott át az idő, hosszas keresgélés után egy nem egészen tiszta vadkempinghelyet sikerült csak találnunk (későbbi elnevezése: Scheißloch, és ez bizony sajnos szó szerint értendő), kidobtuk a horgot, felállítottuk a sátrat (vigyázat, szakszó: a tentet), aztán nekem tentebaba volt, fél kilenckor ülve elaludtam (a későbbiekben a benzinszagú kabinunk Benzinloch néven futott).

Másnapra kiderült az ég, fürödtünk egyet a tóban, nyugodt reggelizés után útnak indultunk dél felé a tavakon. Betekintést nyertünk a vitorláshajó szabályaiba: 1. a kapitánynak mindig igaza van, 2. ha véletlenül nincs igaza, az első pont lép életbe; 3. a hajón eindeutige Befehlskette uralkodik, tehát csak azt és csak akkor lehet és kell csinálni, amikor azt a kapitány megengedi vagy megparancsolja; 4. nagyon hangosan kell beszélni. Ekkorra már kezdtük megtanulni a szaknyelvet (deutsch-holländisch-polnische Segelsprache). Kedvenc kifejezésünk, de leginkább nem kedvelt tevékenységünk a Mast legen – Mast stellen páros lett (árbocot lefektetni és felállítani, a magyar szakzsargont nem ismerem). Ahhoz, hogy a csatornákon, a hidak és vezetékek alatt át tudjunk jutni vitorlásunkkal, bizony minden egyes alkalom le kellett bontani és fel kellett állítani az árbocot, a nagyvitorlát, a großt és az első vitorlát, az ún. fockot. Ezt igencsak begyakoroltuk a második napon: három vagy négy (még a németek által épített) csatornán hajóztunk végig motorral. Estére megérkeztünk Mikołajki kikötőjébe (ejtsd kb.: mikowajki, mint az angol what szóban, az ł nicht silbenbildendes l, csudajó, ha az ember nyelvészekkel is hajókázik). Már két nap után is nagyon tudtunk örülni a civilizációnak, az épített tusolónak és mosdónak, hiába a városi zsiványokat megviseli a természet közelsége, főleg ha az a természet rajszerűen támadó szúnyogokból és lábra ugró hatalmas barna és kis zöld békákból áll. Remek helyi halat vacsoráztunk.

Harmadnap gyönyörű napos időre ébredtünk, megéltünk azt, amit a vitorlázástól várhat az ember lánya, különösképpen, ha Badenixe szerepre invitálják: fürdés, napozás, pihenés a hajó orrában. Estére végre egy szép (de nem kiépített) kikötőhelyet találtunk, egy idős páros mellett kötöttünk ki, akik június elejétől augusztus végéig a hajón élnek… Pecáztunk, de a boton kívül nem fogtunk semmit, viszont láttunk hódot testközelből. Egyetlen hátránya volt a helynek, itt még az előzőnél is több szúnyog támadt ránk, biztos ki voltak éhezve, a kikötőhely neve Mückenloch lett. Este kapitányunk főzött, stílszerűen halas-paradicsomos tésztát, utána még a nedves fából egy tábortüzet is kerekítettünk, aköré pedig rémtörténet-mesélős estét kanyarítottunk.

Másnap megint feltámadt a szél, de még bőven a vitorlázhatósági határértéken belül, csak bizony nem a nekünk megfelelő irányba fújt, így aztán cikkcakkban, egyszer jobbra, másszor balra dőlve közlekedtünk, lent a kabinablakban néha látszott a víz, és nem fentről… A baum sokszor szállt jobbra, majd balra, a fockot is igazgatni kellett állandóan (vezényszavak: Vorsicht, der Baum fliegt; Schott anziehen, Schott loslassen, der Fock lacht dich aus), néha Schmetterlinggel, pillangóval, azaz két irányba kinyitott vitorlákkal utaztunk. Estére ránk szakadt az ég, úgyhogy a rövid tankolásnyi időre elfoglalt, de aztán biztonságosnak és kényelmesnek ítélt kikötőben maradtunk, tabuzással (nem is egyszerű németül játszani, de még külföldiként is jobbak voltunk, mint az egyik anyanyelvi útitársunk), kártyázással, főzőcskével, majd miután kiderült az idő, sétával és gofrievéssel (jellegzetes helyi édesség, ötcenti magas tejszínhabbal és sok gyümölccsel) töltöttük.

Csütörtökön nekünk kedvezett a szélirány, és nagyon kellemes és gyors vitorlázással, természetesen csatornákon keresztül (Schraube, Baum nach links, Mast legen, Vorsicht, Mast stellen, Groß hochziehen, schneller ziehen, pump, Tini, pump!, Fock anziehen, loslassen), átértünk egy kempinghelyre, az ottani Segelschuléban éppen 13-14 éves lányok és fiúk vizsgáztak vitorlázásból (részei: elmélet, csomók, ember a vízben, manőverek). Este az én osztályrészem lett a főzés, természetesen magyaros ízvilággal (itthoni paprikával, delikáttal, kolbásszal, pirosarannyal) – olyan jól sikerült a paprikás krumpli, hogy háromszori szedés után még a fazekat is kitörölték a kenyérrel. Ahogy az útközben az egyik útitársunknak németre fordított könyvben Lengyel Menyhért írta a rossz londoni kosztra panaszkodva: „vagy paprikáscsirke, vagy nagyhatalmi állás” (entweder Paprikahuhn, oder Großmachtstelle). Ki-ki ízlése szerint válasszon. (Azért hozzáteszem büszkeséggel, az itthonról magunkkal vitt magyar alma-, áfonya-, illetve körtepálinkának is nagyobb sikere volt, mint a lengyel vodkának.)

Másnap, mivel időre mentünk, átmotoroztunk Giżyckóba, elváltak útjaink a legénység többi részétől, könnyes búcsút vettünk egymástól, és vártunk a vonatra – előbb csak öt perc késést jelzett a hangosbemondó, öt perc múlva viszont már kilencvenet, ezt Varsóig sikerült 120 percnyi késésre feltornázni. Tűkön ültünk, hogy elérjük-e a csatlakozásunkat (135 percünk volt rá, nyugalmas vacsorát terveztünk visszafelé Varsóban). Végül nagy izgalmak után feljutottunk a varsó–budapesti vonatra, még szerencse, hogy volt foglalt helyünk, egy darabig nyolcan ültünk a hatos fülkében, majdnem még a vonat oldaláról is lógtak az utasok, aztán éjjel még a folyosókon, a vécé előtt is aludtak emberek. Embertelen vonatút volt.

Összegzés: A hullámokat szeltük ugyan, de barnára sülni nem tudtunk. Megtudtuk, hogy nem is olyan egyszerű a vitorlázás, mint ahogyan az kívülről látszik. Láttuk, ahogyan az emberek irigykedve néznek ránk (már amikor nem a kiéhezett szúnyogok vizsgáltak minket), hogy mi a hajónkon reggelizünk, majd útnak indulunk, amerre a szél (és persze a kapitány) visz!

Függelékként az elsajátított szakszókincs listája, csak a dokumentáció kedvéért: anlegen, ablegen, Mast stellen, Mast legen, zieh das blaue Seil an, den Hund zumachen, der Fock lacht dich aus, wir haben einen Juden, Groß hochziehen und runterlassen, unter dem Deck, pumpen, schneller, Schmetterling, runter vom Kabester, steuer in den Wind rein, raus aus dem Wind, wer mag steuern?, Segelhandschuhe, der Baum fliegt rüber, den Schwert hochziehen, den Schwert runterlassen, den Schott anziehen, den Schott loslassen. Ist die Mannschaft bereit zum Ablegen? Ja!