Június közepén egy fado-koncerten voltam (Joana Amendoeira volt az ELTE vendége), annyira megragadott a tipikus portugál zene hangulata, hogy másnap reggel első dolgom volt, hogy lefoglaljam a repülőjegyet és a szállást egy júliusi hétre Lisszabonba.

Egy lakodalom utáni vasárnap indultunk az egyébként is régen vágyott Portugáliába. A repülőút késéssel hosszabbodott, bőven éjjel érkeztünk meg Lisszabonba. A reptéren meglepett, hogy a taxik négyesével állnak meg az úton, rendőr tereli a kígyózó kordonok mögött álló utasokat a kocsikhoz. Kellemes szálláshelyünk volt, a városközponttól két metrómegállóra vagy húsz-huszonöt perc sétára.  Megbeszéltük, hogy pihenős, nem rohanós városnézésünk lesz (nem úgy, mint a korábbi beszippantó római vakáción), ehhez képest lejártuk a lábunkat, már rögtön az első napon. Ugyanis egyrészt a térképen tízperces sétának látszó távolságok huszonöt-harminc percesre duzzadnak a szintkülönbségek, emelkedők és lejtők miatt, másrészt pedig a legtöbb sarkon van továbbsétára biztató látnivaló („csak még ezt nézzük meg!”).

A hétfőt a Praça do Comercio és a diadalív környékének feltárásával kezdtük. Ücsörögtünk-napoztunk a Tejo-parton (ejtsd kb. tezsu), ahol egy Pessoa-felolvasásba is betekinthettünk. Bár egy szót sem értettünk a videóra vett szövegből, feledhetetlen a vízhullámzással vegyülő portugál versek hangzása. Városfelfedezési, konkrét célok nélküli sétánkon rábukkantunk a legnagyobb felvonóra, az Eiffel-tanítvány tervezte Elevador Santa Justára, és rövid sorbanállás után (soha később nem volt olyan rövid sor) fel is lifteztünk a kilátóba, ahol jó összképet szereztünk a városról. Ki is néztük a következő útirányt: a hullámos kövezetű Rossio teret. Onnan hangulatos zene csábított tovább, a Politeama színházhoz, egészen két színházjegyig. Sőt az igen kedves jegyeladó még két további, kevésbé útikönyves néznivalót is ajánlott: így lett  a következő célunk a mór stílusú, díszesen berendezett (és egyébként ingyen látogatható) Casa de Alentejo és a kívülről semmitmondó, leégése után nem felújított, éppen ezért belülről nagyon különleges látványt nyújtó Sao Domingo templom. Itt még egy misébe is belecsöppentünk. A napot a később már kedvenccé vált Confeitaria Nacionalban, a nemzeti cukrászdában zártuk. Mivel alig vannak párhuzamos utcák, egy kis kitérő is óriási kerülőt eredményez, hatalmas sétával jutottunk a hosszú nap után haza.

A híres 28-as villamos egy sarokra volt csak a hoteltől, a második napunkat villamosozással és a Bairro Alto negyed villamosos felfedezésével kezdtük. Az egyik végállomásnál található a nemrégen felújított Campo de Ourique piac, vásárcsarnokos hangulatú, azzal a különbséggel, hogy csalogató ételes-kávézós pultok vannak középen, az ízlésesen elrendezett gyümölcsös-zöldséges-halas standok között. Bár néha fürtökben lógnak a turisták a 28-asról, szerencsénk és helyünk is volt. Visszavillamosoztattuk magunkat a Castelo-hoz, a várhoz, onnan a St. Vicente templomhoz és monostorhoz sétáltunk, és ha már piaccal nyitottuk a napot, a régiség-zsibvásár Feira da Ladrát, a tolvajnő piacát is felkerestük. Párhuzamosok híján ismét sok jobbra-balra, fel-le, balra-jobbra, le-fel és lépcsők tömkelege. 

Háromórás vonatút vezet a Lisszabontól bő 300 kilométerre fekvő Portóba. Már a tipikus portugál csempével, az azulejo-val (~ azulezsu) díszített Sao Bento pályaudvaron éreztem, hogy kedvelhető a város, és ez az érzés a nap folyamán csak erősödött. Megnéztük a komor küllemű Sé katedrálist, és a belvároson átsétálva a metróhoz vettünk az irányt: kimetróztunk az Atlanti-óceán partjára, a hosszan elterülő homokos strandra. A víz (a nagyon jó idő ellenére) igen hideg, csak a szélén mártóznak meg benne néhányan, és persze a sok szörfös(tanonc). Visszatérve a központba, körbejártuk a dimbes-dombos, kockaköves belvárost (később az útikönyvben ellenőriztük: a folyó innenső partján minden fontosabb nevezetességet láttunk, nagyobb keresés nélkül), a Ribeiro negyedet, a Douro-partot, a portói borospincéket. Itt még el tudtam volna tölteni néhány napot... Hangulatos és változatos (Lisszabonnál is városiasabb, elvégre főváros is volt, akárcsak Coimbra). A velencei gondolákat idéző hajós Douro-parti borozás kerekítette le a napot (no meg a késő esti visszavonatozás).

Belémről szólt a következő napunk. A zsúfolásig (és a mellettünk álló nő ájulásáig) tömött 15-ös villamossal jutottunk el a régen Lisszabon kapuja előtt önálló faluként létező Belémbe. A Tejo fölött ívelő nagy piros híd a San Franciscó-i Golden Gate-re emlékeztet, és nem is véletlenül: ugyanaz volt a tervezője mindkettőnek. A felfedezők ötven méter magasba nyúló emlékművének tetejéről rátekinthettünk az egész városrészre: az óceánt elérő Tejo folyóra, a Torre de Belémre, a Jeromosok kolostorára és templomára, az előtte lévő parkra, az expóra épült és sokat kritizált, börtönszerű küllemű kulturális központra, illetve a portugál felfedezők által elért területeket bemutató, egy egész teret elfoglaló világtérképre. A város szimbólumaként is ismert belémi torony volt az első, amit a hosszú utakról visszatérő hajósok megláttak. Mellette most a hajózási-tengerészeti múzeum van. A gyümölcs- és tengerészeti motívumokat felvonultató Mánuel-stílusban épült a Jeromosok kolostora és a templomuk, amelyben a tekintetet magasba emelő gótikus ívek mellett megnézhető Vasco da Gama és a legnagyobb portugál költőnek tartott, a Luziádák nemzeti eposzt megíró Luís de Camoes (egyébként a 16. században pestisben elhunyt költőt nem rejtő) sírja. A jeromosokhoz, egészen pontosan az ősi édességreceptjükhöz kötődik a világhírű, a 19. század (1837) óta működő Pastéis de Belém nevű, szinte labirintusszerűen felépülő, óriási cukrászda, ahova szokatlan módon különösebb sorbanállás nélkül bejutottunk, és a pastel de nata édességet meg tudtuk helyben kóstolni.

A hétfőn beszerzett színházjegyet csütörtök este váltottuk be: Portugal á Gargalhada volt a zenés, revüszerű elemeket és gageket felvonultató darab címe. Ugyan a szöveges részekből nem sokat értettünk (az angol felirat sem vezetett sokra: a szöveges részt ugyan nem fordították, de a steptáncnál kiírták felülre, hogy tap dance, köszönjük, feliratgyáros, leülhetsz), mégis sokat megtudtunk a portugálokról, a spanyol szomszédokhoz és a volt portugál gyarmatokról bevándorlókhoz, a tömegesen érkező brazil turistákoz fűződő viszonyukról, megjelenítettek sok ismert portugált (ott volt köztük a felfedező Vasco da Gama, a focista Eusebio, a fado-énekes Amália Rodrigues, hogy csak néhány nevet említsek). Látványos volt az előadás, és remek hangulatú.

A Museu do Azulejo portugál csempéket felvonultató múzeum kiváló péntek délelőtti programnak bizonyult. Az azulejo szó az arab azzelij vagy zuleycha szóból származik, és kis fényezett követ jelent. A Tejo-parton szemlélődés után kímélőnek nem mondható séta következett a Baixo és Chiado negyedben, felkúsztunk a Miradouro de Santa Katarinához, megtaláltuk az irodalmi kávézónak tekinthető Café A Brasileira kávéházat, amely előtt Pessoa bronzszobra hirdeti, hogy ez volt a költő törzshelye, ahol írás és dohányzás közben rendesen a bica nevű presszókávéját, illetve abszintját fogyasztotta. Az estét a Bairro Alto fel-le görbülő, színes szalagos, szűk utcácskáiban töltöttük, ahol szinte minden ajtó egy-egy újabb szórakozóhelyet, kávézót, éttermet, klubot, kocsmát rejt vagy éppen tár elénk.

Szombatra magán-idegenvezetőt béreltünk, aki egynapos program keretében kocsival végigvitt a Lisszabon körüli nevezetesebb helyeken. Sintra óvárosában kezdtünk (vezetőnk szerint itt forgatták a 9th gate című filmet), majd erdőben kanyargós (magyar viszonyokhoz képest akár még szerpentinesnek is tekinthető, az útikönyv kissé túlzó megjegyzése szerint vadregényes) úton jutottunk el a Pena kastélyhoz, amelynek helyén korábban egy 16. századi, Mánuel-stílusú kolostor állt, mígnem a 19. században II. Ferdinánd romantikus stílusú királyi nyári rezidenciává bővítette. Valóban romantikus a helyszín, a kastély, a park, a hegyes vidék – nem véletlen, hogy több romantikus költő-író (köztük Lord Byron is) szívesen időzött a környéken. Az eredeti királyi berendezést megőrző kastély szinte minden pontja nyújt fényképeznivalót, kattogtak is a gépek. Ha a parkot és a benne található több kastélyt-villát is végig akarnánk járni, egész napos programot jelentene. De léptünk tovább, mégpedig a világ végére: a Cabo da Roca nevű sziklához, Európa legnyugatibb pontjára, amelyet régen tényleg a világ végének tekintettek, ami után már csak az óceán végtelenje van. Innen utunk Cascaisba (ejtsd ~ kaskajs vagy még utcaiabban keskejs), egy tengerparti üdülővárosba vezetett, ahol kipróbáltuk az óceán hidegét és az éttermek friss tengeri ételeket felvonultató konyháját. Amennyire hatásos a Cabo da Roca sziklája, annyira semmitmondó volt számomra a Boca de Inferno, a pokol szája (kapuja), amely szintén egy magas, a tengerből meredő szikla. Nevét onnan kapta, hogy az öngyilkosjelöltek rendszeresen ezt a helyszínt választották arra, hogy a tengerbe vessék magukat. Hazafelé még tettünk egy kört a schicki-micki Estorilban, itt van Európa második legnagyobb kaszinója, és egyébként Horthy itt telepedett le a világháború után. Portugália közvetlenül nem vett részt a második világháborúban, de vezetőnk szerint kelepcébe került Spanyolország mellett: nagy volt a nyomor és az éhezés a háború alatt (és után). Szombat estére fado-estet terveztünk az Alfama negyedben, de a visszaérkezés utáni egyórás pihenésből reggelig tartó alvás lett...

Cascais visszavárt vasárnapra, egész napos fürdés, strand volt a program. Nem volt tomboló, elviselhetetlen kánikula, a víz frissítően hideg, de nem lubickolásra való. Az időjárásra egyébként egy rossz szavunk sem lehet, tökéletes kirándulóidő volt végig: napsütés forróság nélkül (állítólag nyárközéphez képest ez még hűvös is), persze minden este meglátszottak a ruhakörvonalak a vállamon-nyakamon.

A hétfői búcsúnapon még egyszer végigjártuk a kedvenccé vált helyeinket Lisszabonban, közben néhány újdonságot is felfedeztünk (például az aranyban tobzódó Santa Katarina templomot és a Miradouro de Sao Pedro kilátót). A Bairro Alto gasztronómiájától is búcsút vettünk. És ha már itt tartunk, az ételspecialitásokat taglaló útleírások megrémisztettek előre, hogy nem változatos a portugál konyha – pedig a halak és a tengeri herkentyűk kedvelőjeként valóságos gasztroparadicsomban éreztem magam (effélék voltak a tányérunkon a nyolc nap alatt: bacalhau á Braz úgymint tőkehal hagymával-krumplival-tojással-salátával, doradou – az egyik kedvenc halfajtám, polvo mint polip, grillezett tintahal, arroz de pato alias rizseskacsa, kagylók, arroz marozco mint tenger gyümölcseivel bőven ellátott paella-szerűség, gambas, francesinha mint paradicsomszósszal leöntött marhahúsos melegszendvics stb.). És ehhez még hozzá kell tenni, hogy fantasztikusak az édességek (csokoládé, krém, dió-mandula a fő összetevők), de természetesen kihagyhatatlan a pastel de nata, a vaníliás krémes levelestészta. A kávé finom és olcsó (egy jó eszpresszó ötven cent). Se fehér-, se vörösborral nem fogtunk egyszer sem mellé (még sangriával sem). Érdekesség a fehérborhoz hasonlatos, kissé habzó zöld bor (a vinho verde; valamelyik fajta kifejezetten zöld, mások csak nyers fehérek).

Mit jelent nekem ezek után Portugália (pontosabban Lisszabon és környéke -- mert persze még sok-sok felfedezetlen terület maradt az egyébként Magyarország-méretű és magyarországnyi lakossággal rendelkező országban)? Színes-változatos mintájú azulejo minden mennyiségben és meglepő helyeken is, a tengeri mintákat és az egzotikus gyümölcsöket motívumként használó Mánuel-stílusú pompás épületek (monostorok és templomok), kiemelkedően sok, Pessoa és Camoes művei nélkül elképzelhetetlen antikvárium, kissé koszos, fekete-fehér mintás utcakövek, lejtős-emelkedős utcák, változatos, az embereket tekintve is nagyon színes utcakép a leglepusztultabb negyedtől a turistacsalogató éttermi részeken át a puccosan túlzó luxusig, ízlésemnek megfelelő gasztronómia (a zöld és vörösborokkal, tengeri ételekkel, sajnos túlontúl csábító és nem csak szép édességekkel), csillámló homokpartos, hideg óceán és tekintetrabló, üldögélésre késztető Tejo-part, a felfedezések korabeli dicső múlt és az ehhez képest fakónak érzett jelen diszkrepanciája, illetve ahonnan indult az egész nyaralás ötlete: az érfelvágósan bús zenéjű fado.

Obrigada, Lisboa – obrigada, Portugal!